A szabadban szeret lenni a legjobban

2021.11.28. 18:48

Elekes Lajos együtt él a természettel – Fotók

Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark juhásza, Elekes Lajos világéletében állatokkal foglalkozott, a fafaragáshoz is azok mellett kezdett még a Kiskunsági Nemzeti Parkban, már magát is megformázta kutyájával. Az ő világa kizárólag a természettel együtt, abban létezve kerek. El sem tudja képzelni, hogy másképpen is élhetett volna.

Imre Péter

– A levelényi majorba születtem, eleinte ott éltünk, majd Bakson. Nem voltam óvodás, rossz gyerek viszont igen. Állatok között nőttem fel

– mondta bevezetésként az 57 éves, tö­mött bajszú Elekes Lajos, az Ópusztaszeri Nemzeti Törté­neti Emlékpark juhásza – rac­ka juhokkal foglalkozik – a vásárhelyi olvasókör épületében berendezett melegedőben. Hozzátette: utána is sok időt töltött nagyszüleinél tanyán, az öregapja pásztor volt a mindszenti Tiszavirág TSZ-ben.

– Apám fogatosként dolgozott a Levelényi Állami Gazdaságban, akkor büsz­­keség volt a ló, tisz­­telettel beszéltek róla az emberek. Nagy élmény volt ezt hallgatni gyerekként a sámlira könyökölve

– említette.

Gyermekkor és szakma

– Csintalan gyerek voltam, ha rossz fát tettem a tűzre, beszaladtam az istállóba, a lovak lába között. Ott biztonságban lehettem, édesanyám ugyanis félt tőlük

– közölte huncut mo­­sollyal a szája szegletében Lajos. Mindig tartottak otthon állatokat: baromfit, sertést, szarvasmarhát, birkát.

– Mikor megszületünk, arra és a minket akkor körülvevő világra nem emlékszünk, ké­­sőbb eszmélünk. Gyerekként magamba szívtam a ta­­nyasi, a régi uradal­­mi majorban lévő életérzést, láttam a tapasztalt, megfontolt öregeket. Mintha megállt volna az idő, most pe­­dig szalad ve­­lünk. Akadtak pajtásaim, akik a gé­­pek, a traktorok iránt vonzódtak, én maradtam az állatoknál. Később tartottam birkát, saját magam juhásza voltam – mesélte történetét. Bútorasztalos lett, nem szerette tanult szakmáját, és nem érzett késztetést, hogy egész életében művelje, „mindig a szabadban, az állatok körül járt az eszem, a gondolatom, nem tanítottak rosszra, de nekem nem jött be”.

 

– Édesapám pedig azt mond­­ta: az anyád úristenit, kapsz egy nyakast, tanulj ki egy rendes szakmát! De szarmadzaggal se köthettek volna oda, elrágtam volna, hogy szabaduljak, és mást, kedvemre valót csinálhassak. Többen nem értették, megszóltak, de a vér nem válik vízzé. Ha nem a jószágokkal tö­­rődhetek, nem a természetben élek, biztosan depresszióssá váltam volna. Ez így lett megírva valahol. Igaz, nem olvastam... – fogalmazta meg az asztalossághoz fűződő viszonyát.

Gulyás, csikós, juhász

Elekes Lajos a csengelei Aranyhomok TSZ-ben a szürke gulyát gondozta, lovakkal is volt szerencséje – például Gidrán-ménesnél –, és a Kiskunsági Nemzeti Park is évekig foglalkoztatta, ott szintén a szürkemarha-állomány tartozott hozzá. Elmesélte: 1990-ben csikót vásárolt, betanította mezőgazdasági munkákra, többek között ekekapázott és bo­­ronált vele. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkhoz 2012-ben került, „eleibe két saját lovammal, aztán itt ragadtam”. Civilként sem szakad el a természettől, ópusztaszeri ta­­nyán él családjával.

– Csak a pusztaságban ér­­zem jól magam, ahol a madárnak is szebb az éneke, és bőg­­nek a marhák, nyerítenek a lovak – vallott érzéseiről. Szó­ba került a fafaragás, amit a pusztaszeri kuvaszfesztiválon láttam tőle, és a Kiskunsági Nemzeti Parkban a szürke gulya mellett kezdett.

Fafaragás

– Jó kikapcsolódás. Sok darabot eldobtam, mert nem úgy sikerült, ahogy terveztem, ahogy szerettem volna. Idővel egyre jobbak lettek a munkáim, már tetszett másoknak, a szemlélődőknek, sőt nekem is egyre jobban. Közben nem zavartak meg a gondolkodásban. A csend jó. A csendben találhatjuk meg saját magunkat, fedezhetjük fel belső hangunkat. Nyugodtan koncentrálhatunk, figyelhetünk a természetre, azokra a neszekre, amelyeket egyébként észre sem veszünk. Ez akkor lehetséges, ha máshonnan nem bombáznak hangok – beszélt hobbijáról Elekes Lajos. Megemlítette: nem jutott el még odáig, hogy saját műhelye legyen, de a kicsi, számára kedves szobrok így is megszületnek.

Elekes Lajos saját magát és kutyáját is kifaragta már.

– Állatot jobban tudok fa­­ragni, mint embert. De azt is megtanulom, ez kihívás, és állok elébe

– jelentette ki. Sajnálja, hogy bár 22 éves fiának, Szabolcsnak lenne érzéke, te­­hetsége a fafaragáshoz, de az állatokkal való munkához, hivatáshoz nincs kedve. Inkább a vadgazdálkodás vonzza, az érdekli.

Szent György-napi kihajtás

– Nem tudok egy-egy pillanatot, történetet kiragadni a pályafutásomból. Rengeteg akadt. De amikor Szent György-napon kihajtunk a gulyával… Azt nem lehet el­mondani, azt a csodát meg kell élni. Tavasszal éled a természet, dalolnak a madarak, mindenhonnan halk neszek lopakodnak felénk, és az egész részévé válunk, részeivé az állatainkkal együtt. Ilyenkor kint maradtunk éjszakára, olykor befagyott a víz, arcunkba fújt a szél, és sokszor bőrig áztunk, a csizmáink is megteltek vízzel. Igaz, olyan szárazság is volt, hogy a marhák a sziket nyalták kínjukban. Nehéz szavakba önteni azt, amikor megtelünk minden széppel, jóval, és látom, a kutyák is boldogok – mesélte Lajos.

Honfoglalás

– Ezt az életet, a gulyás, csikós, juhász mesterségeket a honfoglalással hoztuk magunkkal. Pél­­dául még 15-20 éve is kötéllel döntötték le a lovat és a marhát a heréléshez, ezer éve sem csinálták másképpen. Vissza kellene térni ehhez az áldott, szent állapothoz. Új honfogla­lással a természettel ismét egyensúlyban, egyenrangúként élhetnénk és nem uralkodnánk rajta. Együtt, egyszerre lélegezni növénnyel és állattal, ez az igazi, ez a természetes... – mondta Elekes Lajos, miközben a búcsúzás előtt elsétáltunk a szegedi tanyához, a racka juhokoz. Szívesen fogadták a kis repetát.

Ezek is érdekelhetik