Jegyzet

2023.11.29. 17:45

Az ember lelke

Imre Péter Géza

Buszoztam Szentesre. Szegeden felszállt egy középkorú nő, fehér botja és kutyája árulkodott, nem lát. Vak, de nem világtalan. Erre az elcsípett mondatfoszlányokból következtettem. A kutyus békésen ült, feküdt a lábánál, nem fészkelődött, nem ugatott, tudta – gondolom –, hogy feladata van: békét, nyugalmat, szeretetet sugározni. Időnként megnyalta gazdája és az őt Vásárhelyre kísérő önkéntes fiatal lány kezét.

Eszembe jutottak a család kutyái. Famíliánk Tiszaföldváron töltött négy évet és szüleim ott vettek egy dobermannt, ő is kölyök volt, én is. Szaladt felém, játszani akart, de féltem és mindig elfutottam, ő pedig kergetett. Az egyoldalú barátság miatt túladtunk rajta. Jött Pamacs, a puli. Ahogy édesapám és édesanyám mondta, nem tudták, meddig tart a szőr és hol kezdődik a kutya, ezért a nyakörv mindig tágra sikeredett. Nem sokáig időzött a háza elé kötve, ügyesen kibújt a pórázból és átszökött a szomszédba – többször hoztuk vissza –, ahol bezárták a baromfik közé. Szerencsére nem tett kárt bennük, csak terelgette a szárnyasokat. Ez a foglalkozása, a feladata. Az utolsó kutyusunk már Szegeden, Julie a német tacskó volt, fehér szőrből 1-es számmal a mellkasán. Forma 1-esnek becéztük. Tizenhat év után hagyott el minket. Karácsonykor ajándékot kapott, szerettük, kényeztettük – családtag volt.

Az utazás napjának estéjén nézett filmben egy kiskutya játszotta az egyik főszerepet. Szeretetével összehozta egy párrá a másik két főszereplőt. A nőt rádöbbentette arra, hogy az észszerűség, a logika nem feltétlenül a jó kapcsolat alapja. Macskát vett egyedül élő édesanyjának. A kutya – de igaz lehet minden állatra, kedvencre – az ember lelkének jobbik fele. Segítenek, hogy ne legyünk vakok. Meglássuk az életet.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában