Másvalaki cipője

A legelső fizetésből vásárolt legelső holmira vajon hányan emlékeznek? Egy régi titkos vágyra, ami a zsebpénzből addig nem futott. Sokféle tárgy lehet státuszszimbólum, ám szerintem van egy, minden egyes életszakaszon átívelő valami. Mégpedig a cipő. Az a cipő, amit végre nem kényszerűségből választunk, hanem valamiféle belső késztetésből, mert mutatós, mert lelkünk kivetülése, mert személyiségünk, netán hovatartozásunk szimbóluma. Vagy mert egyszerűen irtó kényelmes. És már nem számít az sem, ha kopott, mert mi koptattuk. Máig kísér az a csóró kamaszkori érzés, ahogy mások kitaposott cipőiben másfelé dőltem mint egyébként, más valaki határozta meg járásom, tartásom, a gondolataim. Akkor fogadtam meg, hogy soha, de soha nem lesz lötyögős cipőm, hogy más lába nyomát érezzem a lábamon. Ugyan életem első saját magam vásárolt lábbelijére két havi fizetésemet költöttem. Boldogan, de szorongva. Ami máig így van, mert sosem múlt el igazán az az anyagi szorongás, hogy vajon megtehetem-e. Furának tűnt mindezt. Majd nemrégiben egy 25 éves, borsodi származású popzenész dalszerzővel készített interjúba botlottam. Meséli éppen, hogy talán sosem tűnik el belőle igazán a gondolat, hogy a valahova tartozás egy-egy termék megvásárlásával érhető el. Mert az édesanyja havi fizetésébe kerülő márkás cipő jól sikerült, de mégiscsak kínai fröccsöntött utánzatával kellett beérnie kamaszkorában. Amitől ő ugyanúgy boldog lett volna, ha az nem büdös és szakad le róla hetek alatt. Ezernyi költséges dologra vágyhatnánk, mégis a cipő az, ami túlmutat a divat utáni sóvárgáson. Sokkal többet jelent annál.