A felnőtt Mikulás

Ma reggel a gyerekek többsége jó eséllyel tiszta cipőben ment óvodába, iskolába. Persze nem azért, mert hirtelen mindannyiukat megszállta egy kisangyal és cikinek érezték, hogy néz ki lábbelijük. Nagyon egyszerű oka van, hogy évente egyszer hajlandók maguktól is erre a műveletre: a Mikulás csak kitakarított csizmába, cipőbe tesz ajándékot.

Felnőttként egyre inkább úgy érzem, hogy ezek az egyébként nagyon aranyos és a gyermekkort meghatározó mesék legalább annyira szolgálják a kicsik örömét, mint a szülőkét. Csak gondoljunk bele, december elején önként és dalolva suvickolja minden fiatal a cipőjét. Nem fintorog, hogy már megint miért kéne ezt csinálni, meg jóvanazúgy. Mi több, le is fekszik időben, hiszen a Mikulás csak akkor érkezik meg, ha már jó mélyen alszik. Ezen az egy napon ezért is biztos, hogy nem kell könyörögni. De pár héttel később, a Jézuska csengetése előtt szintén lelkesen kucorognak a szobájukban, anélkül, hogy félpercenként ki kéne rohangálni különböző fontos kérdésekkel, sőt valószínűleg a kézírást sem csinálják soha olyan lelkesen, mint amikor a kívánságlistát kell összeállítani.

Valahogy más ez, mint a répaevés: azt például az én fiam a mai napig emlegeti, micsoda hülye lehetett, aki kitalálta, hogy valaki attól tanul meg majd fütyülni, ha megeszi a levesből ezt a zöldséget. De ezeket a kedves rituálékat, amelyek a téli ünnepekhez kötődnek, felnőttkorban sem bánja senki. Nem hányja a szülők szemére, hogy miért vette rá ilyen fondorlatos módon olyasmikre, amiket magától nem biztos, hogy jó szívvel tett volna meg, mert ezekre egész életükben egy kedves időszakhoz kötődő szokásként emlékeznek. Ráadásul szülőként ők is rájönnek, nem is olyan haszontalan szokások ezek. Ha úgy vesszük, felnőttként ők is újra kapnak ajándékot a Mikulástól: egy szorgalmas, dolgos, szófogadó gyereket – még ha csak pár napra is.