Cinkos, aki…

Gyermekbántalmazás egy bölcsődében. Ha ezt olvassuk, egyből arra gondolunk, ütötték, fizikailag fájdalmat okoztak a kicsinek. Pedig a téma ennél jóval árnyaltabb. Bántalmazni nem csak fizikailag, hanem pszichésen, verbálisan is lehet. És ez legalább annyira elítélendő, mint a tettlegesség. Még akkor is, ha olyasmiről beszélünk, ami szinte minden családban előfordulhat.

Tegye fel a kezét az az anyuka, aki még soha nem veszítette el a türelmét, amikor gyermeke megállíthatatlanul hisztizett. Aki ne gondolt volna arra, hogy most rácsukja az ajtót, vagy belógatja a hideg víz alá. Megesik az ilyen a legjobb családban is? Igen. Ez gyermekbántalmazás? Az a helyzet, hogy igen. Hiszen tegyük fel magunknak a kérdést: ha ugyanezt egy idegen tenné a gyermekünkkel, elnézően mosolyognánk, vagy nagyon kiakadnánk? Nyilván az utóbbi.

Igen, tény, hogy ezt a témát nagyon különböző szemüvegen keresztül nézzük, ha családon belüli eseményekről és ha azon kívüliekről van szó. Míg otthon van, aki teljesen jogosnak érzi akár a pofont is, mint nevelőeszközt, az iskolában a tanártól nem tűrjük még a kiabálást sem. El kell fogadni: amit a szülő megtehet, azt a pedagógus nem.

Hogy Sándorfalván történt-e bántalmazás, azt majd a rendőrség eldönti. Van állítás és van tagadás, hogy ki nem mond igazat, azt a nyomozók dolga kideríteni. Azt viszont, hogy elfogadható-e bezárni egy helyiségbe vagy egy játékházba egy kétévest, majd még meg is félemlíteni, mindenki maga is eldöntheti, függetlenül attól, hogy ez megtörtént vagy nem. Ahogyan azt is, hogy az, hogy ha ilyet látunk, vajon az-e a jó megoldás, ha hallgatunk róla, védve a felnőttet, vagy az, ha kiállunk egy kisgyermekért, aki még a szüleinek sem tudta elmesélni, mi történt vele.