Álmok világa

Mikor rám kerül a jegyzetírás sora, mindig arra törekszem, hogy ne közhelyeket pufogtassak, banális dolgokat, nagy, mindenki által ismert, tudott igazságokat hangoztassak. Nehéz, mert legyünk őszinték, életünk közhelyekből építkezik, melyek azért lesznek mások, egyediek, mert meg- és átéljük. Ezért tuti, hogy ez nem mindig sikerül. Általában ezt is mindenki megállapítja mondandójáról, vagyis közhely.

Életünk a legkisebb még értelmezhető egységben mérve napokban, 24 órákban zajlik. Ennek része a nappal és az éjszaka, az elsőt aktívan, dolgozva, szeretve, ábrándozva, tervezgetve, bulizva töltjük, míg az utóbbit általában pihenéssel, alvással. De ez sem sikerül mindig. Biztos mindenki felriadt már egy rossz álomból, és örömmel, megkönnyebbülten tapasztalta a felgyújtott kislámpa fényénél: otthon van, a saját ágyában és szeretteivel sem történt baj. Többször álmodtam, hogy üldöznek, házról házra járva harcolok az ellenséggel, zuhanok – tudom, ez sokak álomélménye és ekkor mindig felébredünk –, ismerősökkel beszélgetek, megyünk valahova, bulizunk, dolgozok, jártam „éjszaka” sportrendezvényeken, írtam a szerkesztőségben cikket, gyűjtöttem eredményeket, híreket. Legutóbb fekete ruhás alak, fekete drapériával beterített beteghordó kocsira akart felrakni és elvinni. Nem hagytam magam, jól pofán vágtam és elterült. Győztem. A halál lehetett? Mindegy. Álom volt.

Nemcsak éjjel, alvás közben álmodunk. Akkor is, ha tervezgetünk, számba vesszük, mit valósíthatunk meg, hány gyereket, milyen otthont és munkahelyet szeretnénk, hova mennénk szívesen üdülni és minek örülnénk karácsonykor. Ezek is álmok, álmodozások. Kiegészítik, kerekké teszik a valóságot. Mindennap. Csak az arányokra kell figyelni. Hogy világunk, ne álomvilág legyen. Bocsi, lehet ez is közhelyes lett?