A szelek szárnya

„Már a nap is, lemenőben / Tüzet rakott a felhőben" – írja Arany János a csodaszarvas regéjében. „Piros az ég alja: aligha szél nem lesz" – ezt meg Petőfi kormányosa mondja a János vitézben. Apró kölökként kezdtem figyelni az időjárást, meg a napnyugtát, most is láttam, és másnapra kelvén érezhettem is, itt a vihar. Nem először ebben az esztendőben, és vélhetően párja is lesz.

Kinéztem az ablakon. Fölsővárosból söpörte a szemetet Alsóvárosba. Először csak a kukák tetejét kóstolgatta, aztán sorra fölborította majdnem mindet, és mintha normát mértek volna rá, ki is takarította őket. Fordíthatnám úgy is a szót, most lett jó világ a kukavizitálókra. Nem kellett derékig belebukniuk az edényekbe, terítve látták a tartalmát. Mégse láttam egyet se közülük. Szemközt velünk, két „nagyközösségi" vaskuka lódult neki, és cifra táncot járva gurult ki az utca közepére. Nem páros táncot jártak, egyik a hosszú ház fölvégén ropta, a másik az alsón. Szerencsétlen autósok jól szorították a kormányt, amikor mellettük elhúztak.

Villamossal mentem a város másik végébe. A megállóban vizesek találtak valami csőtörést, annak volt a legjobb, aki lenn matatott a gödörben. A jogcím nélküli támadóval szemben védve volt. Szivattyúja viszont köpte a sárga iszapot, és ki is tette a sínek partjára. Kapva kapott utána a vihar, jól megforgatta benne a kezébe eső nájlonzacskókat, és úgy vagdosta emberhez, meszelt falhoz, mindenhez, mintha szakmányban dolgozna. A drótkerítéseket szabályosan kitapétázta rongyokkal, kampányból visszamaradt plakátportrékkal. Számolhattam a villamos belsejéből kifelé figyelve, négy kirakott szemetesből egy állt csupán, peckesen, mintha szónokolna, a másik három alázatosan leborult előtte. Ismétlődött a kép, egyszer-egyszer megfordítva is: három állt, és csak egy feküdt. Kedvem lett volna hasbeszélő dumapolitikusainkról elnevezni őket.

Visszaúton az első tapasztalás, mindjárt a kapuban: megfordult a szél. A szemét azé, aki megtermelte, elkezdte visszapostázni Fölsővárosba, ami onnan származik. A német szemétre azért nem érvényes ez a lépés, mert az porcióba van kötve, van kötve, de van kötve. Ahogy villamosunk a nagykörúthoz ért, hirtelen fékezett. Vissza is tolatott pár lépést. Kiszólt a masiniszta, faág esett a pályára, nem tudunk tovább menni. Azt gondoltam, balga ésszel, vagyunk itt annyian, ha faderék lenne is azt is arrébb húznánk. Nézünk jobbra, nézünk balra, még a kocsi alá is belesünk, nincsen ottan semmi. Hoppá! Nem a pályán van az ág, hanem az áramszedő előtt, és himbálódzik a szélben.

Szilajnagy eszemmel azonnal átláttam, közelebb van hazajáró buszom megállója, mint a Dugonics tér, oda kergettettem magamat. Nem is kellett többet várnom negyed óránál. Az egykori határőr-laktanya előtt nagy a csődület, hatalmas darus kocsi áll, meg még valami a csatlakozó járgányokból. Néhány mentőmellényes atyafi dirigálja a forgalmat jobbra is, balra is. Szél úrfi adta a munkát nekik is. Délután láthattam, a határba kilesve, hány fóliasátorból szerzett zászlót magának, mintha tüntetni indulna. Árpád-sávos nem volt közte. Öreg este jutottam híradó elé, ott hallottam, hány kamiont borított fel az istenátka, pedig azok se papirosból készülnek. Házfödelek, toronyborítók tanultak meg röpülni.

Mi még mindig a telet várjuk, a természet mintha a böjti szeleket előlegezné. A hivatásos zöldbékék másnapra is folytatást jósolgattak, de éjszakára, idelenn délen, úgy elcsöndesedett minden, mintha a béketárgyalások sikerrel jártak volna.

Mondtam az előbb, párja is lesz a viharnak. Párja igen, szárnya azonban nem. Mert a szélnek szárnya sincsen. Ha lenne, kormányos farka is lenne, és nem menne neki mindennek. A varjak olyan kecsesen keringtek benne, mintha vitorlázó versenyen lennének. Mégis ismeri a mondás a szelek szárnyát. Erre is mondta kedves tanárunk, a nyelvnek nyelvi logikája van.