Bizonytalant a biztosért

Két évvel ezelőtt politikusként Baláspiri Csaba azért háborúzott, hogy az ügyeletben eltöltött idő teljes orvosi munkaidőnek számítson. Fel akarta jelenteni a szentesi kórházigazgatót, mert kiderült: egy orvos azért cserélte össze véletlenül két beteg kórlapját, mert fáradt volt, harmincadik órája dolgozott, az előző héten pedig kilencvenhat órát töltött munkával. Ez az unióban elfogadott ügyeleti törvény szerint szabálytalan. Baláspiri Csaba amellett kardoskodott, hogy itthon is tartsák be ezt a törvényt – most civilként oda megy dolgozni, ahol be is tartják. Bár politizálni hazajár, a két szerep nehezen választható külön; mintha most föladott volna egy régi, bár tényleg reménytelen harcot.

Baláspiri Svédországba megy, ahol az egészségpolitikusok úgy gondolkodnak: ha már az orvosképzés egyre költségesebb, és a helybeli fiatalok közül egyre kevesebben választják ezt a hivatást, el kell csábítani más országok képzett gyógyítóit, mert ez olcsóbb. A magyar orvosok szakmai felkészültségével pedig nincs gond, már a nyelvtudásával sem: féléves svédtanfolyam után már pszichiátert is felvesznek. Pedig ebben a szakmában azért nem mindegy, hogy az orvos pontosan megérti-e a beteg minden szavát. A vándorlás Németországon belül is zajlik, keletről nyugatra, a keleti német városokba csehek jönnek, Csehországba szlovákok, Szlovákiába ukránok. Országonként változó, mennyien kelnek útra, tőlünk nem sokan, és maximum néhány évre mennek. De azért nem mindegy, mennyi orvos megy el tőlünk ezután. A Magyar Nemzet nemrég megírta: a most szakvizsgázó fiatal doktorok egyharmada komolyan keresi a külföldi állást.

A külföldre indulók nem csupán a jobb fizetésért mennek el, legalább ilyen fontos számukra a jobb munkahelyi kultúra is. Az egészségügy mostani reformjáért lehet lelkesedni, ám például a www.rezidens.hu-n azt nyilatkozza a magyar orvosok külföldi munkavállalásának szervezéséből élő szolgáltató-iparág egyik jelese, hogy még vagy tíz évig nem lesz jövője az orvosi pályának Magyarországon. A hálapénz világában bajok vannak az információáramlással is, a fiatalok képzését gátolja a szakmai féltékenység, és néhány éve még lehetett hinni abban, hogy a rendszer apránként megreformálható, de most jó ideig biztosan nem lesz könnyebb az egészségügyi dolgozók élete. Akik mennek, egyszerűen a bizonytalant cserélik föl a biztosért. Persze nyilván van megoldás erre a helyzetre is. Lehet például szerződtetni jól képzett kommunikációs szakembereket. Ők majd elmagyarázzák a kalandvágyból itthon maradt többségnek, miért jó az, hogy hónapokig kell aggódni az állásért, a jövőért – miközben már most is hatezer egészségügyi dolgozó hiányzik a rendszerből.