Két szék között

Verset tanulók vagy csak olvasók között jól él Juhász Gyula emléke. Akik memoritereket is tanultak, ránk hagyományozott szavait is ismerik. Van szobra is Szegeden a bús költőnek. Sokan hadakoztak, hogy legyen, és legalább annyian, hogy forduljon a Tisza felé, ahol ballagni szokott. Egészalakos a parton, és több mellszobra is itt-ott. Szülőházát ugyan elbontották az egész Ipar utcával együtt, hogy helye legyen a klinikáknak, de táblával jelölték meg helyét. Utolsó lakóházát is. A hajdani Fodor utcát Juhász Gyula utcává keresztelték el.

Érdekes, ebből senki nem akart szimpla Juhász utcát faragni. Az se, aki fölöslegesnek szokta tartani a keresztnevek használatát utcaneveinkben. Ezzel is jelezzük, nem nyájakat terelő juhász volt.

Panaszunk nem lehet, tanárképző főiskolánkra is az ő nevét írták ki már a régiek, és viseli a mellette lévő gyakorló általános iskola is. Mindenféle egybeolvasztások úgy beágyazták az egyetemibe, fenyegeti az elsorvadás veszélye. Nem jóslás akar ez lenni, aggodalom inkább. És biztatás: nehogy így legyen. Nagy baj, hogy az iskolai tantervekből is elkezdték kikoptatni a nevét. Megeshet, a tanulók úgy végeznek benne, hogy a névadóról alig tudnak. Pedig ahogy Debrecen őrzi Csokonai Vitéz Mihály nevét, a mi Gyulánk is megérdemelné ugyanezt.

Állt hajdanán a városközpontban az a lábas ház is, amely a közművelődést volt hivatva szolgálni. Hasonló gesztussal adózott Tápé is. A szegedi azért őrizhette nevét, mert a munkások is soraikba fogadták, Tápé meg azért, mert kedvelt kiruccanásainak színhelye volt a falu.

Történt aztán, hogy egyesítették a kis falut a nagyobb várossal, és azonnal megszületett a másik szempont is: két intézményen ugyanaz a név adminisztrációs gondokat okoz. Egy a tábor, egy a zászló! A tápai volt a kisebb és fiatalabb, megkapta Heller Ödön nevét. Fordult tovább a kerék, gazdasági nehézségeink begyűrűzése révén nem maradt pénz a maradék szegedi működtetésére se, eladták tehát. Ügyészség lesz belőle majd. Nem hallottunk még arról, hogy paragrafus lenne rá, költőnk nevét kellene tovább is viselnie. Furcsa is lenne. Előállt az az állapot, hogy kettő is volt, egy se maradt. Egy se tábor, egy se zászló?

Emlékeimben kotorászva mintha úgy tűnne, Petőfi is duplázódott a művelődés oltárán. A dorozsmai megmaradt, az alsóvárosi elvérzett, amelyet bakamódra Aranykapcának, sőt – bocsánat! – Csöcsrázdának is neveztek. Azt még megértem, hogy egyházi épületen nem jól mutat a forradalmár költő, azt azonban nehezményeztem már, hogy visszaszivárgott rá a „kultúrház". Ha legalább Kodály Zoltánra hallgattak volna! Nyelvérzéke teljes tiltakozásával azt mondta, hogy kultúr szavunk nincsen, belőle semmi nem képezhető. A kultúra esett áldozatul, remélem, csak nevében. Az új telefonkönyv mindenesetre – méltatlanul!
– a művelődési otthonok sorában nem is említi.

Tömörkény neve megmaradt a szőregi otthonon, Móra azonban szintén veszteségeink listájára került. Száz szónak is egy a vége, így múlik el a világ dicsősége. Két nagy költőnk két szék között a pad alá esett.
Miért is aggódom? Ha valaki névben él csak, nincsen jelen. És aki nevében sem?