Néma kormánynak...

Dúl az osztályharc gyalogosok és biciklisek között. Méregtől dagadó kedves levelet kaptam a minap K. Józseftől, ez is azt bizonyítja. Ne tessék mindjárt szalajtós eszűnek kikiáltani, mondván, nem lehet kedves, ami hat zsák méreggel van megrakva. Karácsonykor írta, és kedvesen kér, föltétlenül írjak az emberiséget megosztó, a havonkénti 50-70 idegsérüléssel járó nagy dilemmáról. Valaki fölpanaszolta lapunkban, szinte állandósult az eset, hogy valakiket a járdán majdnem elgázolnak a biciklisek, és erre századosi rangban felelt valaki. Arra kér, mivel a sajtó nagyhatalom, próbáljam meggyőzni a százados urat, ne a generális megoldást válassza, hanem az emberségest, a gyalogos – biciklis – rendőr összhangra épülőt. Ide megint toldalékolnom kell egy aprócska beszúrást: nem igaz. Szokták mondani ugyan, hogy nagyhatalom vagyunk, én meg azt tapasztalom, le se tojnak bennünket. Írtam már magam is kismilliószor róla, lám, mégis gondok vannak.

Kedves biciklivel fertőzött levélíróm azt ajánlja, ahol csak lehet, sárga festékkel felezzék meg a járdát. Külföldön is látni ilyeneket. Ahogy a Mikszáth Kálmán utcán végig is így van. „Élvezettel biciklizem azon, mert a gyalogosok legalább fele a bicikliúton megy, és elégtétel nekem, hogy néha ők is szabálytalanok." Azt hiszem, önkritikát kell gyakorolnom. Velem is megesett már, ha „gyí, te Sárga, gyí, te Fakó" alapon mentem a megfelezett járdán, rátévedtem a bicikliseknek rendelt szakaszra. Lélektani oka lehet. Belém ivódott, hogy nekem ott a helyem, és ez akkor is dolgozik bennem, ha éppen nem ott lenne. Vagy csak ösztönösen keresem a legvédettebb helyet?

A járdafelezés, azt hiszem, nagyszerű találmány, biztatnám is a megtervezőit, ne legyenek szűkmarkúak ezután se. Még kicsike hatalom letéteményesének se érzem ugyan magamat, de megismételném korábbi nagy buzgalmaimat. Tüskés csipkebokorvesszővel jól rávernék meztelen fenekére annak a biciklisnek, aki végigsüvít a városon, mint vad oroszlán a nagy pusztán, szívbajt hozva gyalogosra, biciklisre, autósra. Akár meg van felezve a járda, akár nincsen. A százados úr figyelmébe is szeretném újfent ajánlani a biciklicsöngőt. Az enyém mindössze háromszázötven forintba került, nem vágott földhöz. Ujjam indulatával tudom szabályozni a bele se épített fokozatokat. Meg tudom pöccinteni, ha azt gondolom, az is elég, és sorozatot is tudok bele zörgetni, ha azt látom, a füle botját se mozdítja, aki előttem jár. Nem mozdítja, mert elérte az öregség: fülorvosi alanynak kellene lennie. Ha dallamkürtöt, netán autódudát, vagy vonatfüttyöt vinnék magammal, azt se hallaná meg. Azért se vihetek, mert dudálási tilalom van.

Nem sértésnek szánom ezt se. Velem is megesik, kuruttyolhat a zsebemben a sétálós telefon, észre se veszem. Zúgatom hétszámra egyik barátom vonalas távrecsegőjét, nem hallja meg. Biztattam már, tanítsa meg a kutyáját, kezdjen el viháncolni, ahogy a kapucsöngőre is elkezd.
Vagy megkérem tulajdon fiát, aki eredeti szakmája szerint vasúti műszerész, ha nem is a Szili-mozdonyt, csak a dudáját csatlakoztassa a készülékhez. Jó komámék laknak a szomszédban, őket szoktam megkérni, lépjenek át hozzá. Másfél perc múlva már hanggal jelzi a mienk, megkapta az üzenetet.

Vissza a biciklihez. Néma kormánynak az anyja se érti a szavát. Vonatkozik ez az ország százlábú kormányára is, de én csak a csöngőt felejtő utcai kétkerekűre gondoltam.