Oda és vissza

A klasszikus cserebere, az öregátkos vicce szerint, Szibéria végeláthatatlan hómezején történt. Megáll a vonat, ott, ahol az égadta világon semmi nincsen. Előre kiált valaki a masinisztának: – Iván Ivanovics, mi történt? – Mozdonyt cserélünk. – Miért? – Vodkáért.

Mostanában hallottam, a gyógyszer-kereskedelem, meg a gyógyászati eszközök forgalma nagyobb üzlet, mint a fegyverkereskedelem. Joszip Tot, le vagy pipálva. Az a csere, ami velem oda-vissza történt, meglehet, ebbe az ágazatba tartozik, de vallhat a legjámborabb lélekre is.

Még egy-két szó a bevezetőhöz, hogy először még nagyobb legyen a köd, aztán kivilágosodjék minden. Klinikai folyosón mondta valaki, ördögi humorral: az átlag magyar turkálóból öltözködik, és szívturkálóba jár. A több oldali orvosi tisztesség engem is elvezérelt oda, ahol az volt a legnagyobb kérdés, mit mutathatott az ultrahang, amikor jóságosan megkérdezte a doktornő: nem volt magának infarktusa? Nem tudok róla, de mindjárt lesz! Mit tetszik látni?

Áldott kezek katéterrel járták be koronáriám ereit, őket illeti a hála. A legenyhébb ítéletet kaptam. Majdnem fölmentettek. A zárójelentés is megelégedett avval, hogy gyógyszerlistával zárta sorait. Volt benne ismerős is, meg olyan is, amelyiknek addig a nevét se hallottam.

A kötelesség azt diktálja, egyenest a családorvosunkhoz menjek vele, egyrészt azért, hogy a nagy kalandról hiteles tájékoztatást adhassak, meg azért is, hogy patikai receptre írassék át a klinikai javaslat. Közben azonban történt egy és más az egészségügy központi vezérlésében, ukázt kaptak az orvosok, mit mire kell cserélniük, hogy én, mint kedves beteg, ne a teljes nyugdíjamat adjam a patikusnak, hiszen azt már lefoglalták a közüzemi számlák. Van ebben egy kis álnokság is. A számlák megemelt haszna remélhetően az állam zsebébe megy, hogy a költségvetési nyiladék jobban záruljon, és az állam rendelte el a legolcsóbb gyógyszerek össznépi használatát is. Most nem mozdonyt cserélünk, csak ebengubát.

Időpontot illik kérni előbb. A beteg és orvosa között ez a legrövidebb egyenes. Járvány küszöbén vagyunk, harmadnapra szól a belépőm – azelőtt azt mondták, nagy ország nagy szicsász, kis ország kis szicsász –, és ott is vagyok pontosan. Megszámoltam, tizenegyen vártak soron kívül, vizsgálati félidőben, és tízen jártak már benn előttem. Szegény doktornőnk, délelőtti idegtépő műszak terhét is cipelve, meglehetős pápista színnel, de a szokásos kedvességgel könyvelte el nagy kalandomat, és hozzákezdett a klinikai ajánlat jóságos átkottázásához. Ezt az orvosságot arra cserélte, azt meg erre, ahogy a központi regula előírta.

Csak a hitelesség kedvéért jegyzem meg, valami infarktusféle érte el a számítógépet is. Úgy megdermedt benne a szándék, moccanni se tudott.
Második utam hová vezetett volna, ha nem a patikába? Szeged egykor legnagyobbjában adtam be a kis egérlukon a recepteket, mert arra gondoltam, itt lehet legteljesebb a készlet. És itt ért a vissza-csere meglepetése. Sajnos, ez éppen nincsen, de ajánlanánk helyette másikat. És ajánlották csöppentett kedvességgel azt, amit a zárójelentésre írtak. Pedig azt nem is látták. A következő recepttel ugyanez történt, aztán a harmadikkal is.

Nem Iván Ivanovicsnak kiáltottam, csak csöndben megkérdeztem, hogyan is van ez? Az orvosnak kötelessége átkottázni, és a patikus visszacsinálja? Hatalmas bölcsesség szólt vissza az üveg mögül: nekünk pedig kötelességünk azt adni, ami van.

Tessék mondani, ettől se lehet infarktust kapni?