Odesszai elszólások

Legalább kétéltű embernek kellett lennie annak, aki a nagy és hatalmas Szovjetunióról akkor is írni akart, meg elmúlásában is betűre fakad, de ebben semmi furcsaság nincsen. Százszor lecsapták volna a fejét, ha megírta volna, amit akkor látott legtisztábban. Testvérről vagy jót, vagy semmit. Testvérvárosról is.

Fenyvesi István, a Szeged és Odessza közötti kapcsolatok talán leghűségesebb krónikása. Az első kapavágástól, Dénes Leó kapcsolatfölvevő levelétől mostanáig hangyaszorgalommal gyűjtött össze minden morzsát. Még visszább, az egészen kezdetektől, amikor még szó se lehetett testvérvárosságról, egészen addig, amikor már nem is nagyon emlegetjük. Istenem, a sok csinovnyik ízű beszámolóban is feredőzni, önként vállalt föladat sajátos velejárójaként! Már az Odesszai körutat is visszakeresztelték Temesvárira, és – sértődés ne legyen belőle – ki emlegeti régi nevén az újszegedi panelbugyrot? „Belénk sajdult Odessza" – ez a 428 lapos nagy könyv címe. (Bába Kiadó.)

Tudnia illik annak is, aki eddig nem tudta, hogy a turisztikailag is kalodába zárt Béketábor legfőbb „kiszagolási" pontjai a testvérvárosok lettek. Az ideológia töltet természetesen nem hiányozhatott, ezért leginkább pártfőemberek, tanácsi apparátusok, vállalati nagyok jöttek ide, és mentek oda. A nómenklatúra emberei. Az oroszt tanuló diákok, meg a szocialista brigádok vittek bele némi civil színt a későbbiekben. Kísérte őket egy-egy tolmács, néha újságíró is a megbízhatóbbak közül. A szinte főúri fogadtatás, az eszem-iszom, meg a dínomdánom, leginkább ez maradt meg legtöbbükben, és csak ritkán jött elő, hogy ezzel is körülkerítették őket. Nehogy mást is meglássanak.

Sokat megláttak így is. Erősen alkati kérdés lehet, engem most azok az elszólások szórakoztatnak legjobban, amelyekért akkor zajos elmarasztalás járt volna. A magam teremtette helyhiányom ebből is csak szemezni enged. Vaskos dolgokat mondanak a nómenklatúrások is, visszafelé révedezve, meg a válogatott delegációk tagjai is. Odessza iparáról és mezőgazdaságáról számoltak be legtöbbször a terjedelmes összefoglalók, de éppen ez a kettő volt tökugyanaz az eleve kudarcra ítélt szovjet gazdaságban, Moszkvában, Leningrádban, Szmolenszkban, Novoszibirszkben, vagy bármely kisebb faluban.

Nagy ugrás: a száraz törvény. Gorbacsov peresztrojkája. V. elvtárs, aki egyébként a legszelídebb lelkületű volt a maga nemében, már Lvovban rádöbbent a legrosszabbra. Az állomás előtti tér fél tucat sörözője már csak gyümölcsleveket árult. És ő a Gambrinuszos élményekre volt hangolva. „Hej, azok a finom apró füstölt halak" – fakadt ki a tolmács a kísérő előtt, de hát a Gambrinusz is bezárt. Kolhozba, hajógyárba vitték őket előadni, de ott is csak ásványvíz és gyümölcslé várta őket. Búcsúzáskor két-két háromkilós füstölt hallal loholt elő a kísérő, hogy valamit talán vissza tud adni a Gambrinusz hangulatából. V. elvtárs nem erre várt.

Szervezett utazásokat később a Népfront is. Leginkább a pártapparátus tagjainak gyermekeiből. Szeged is a napfény városa, és Odessza még inkább az, a tengerparton elheverve egyetlen nap alatt pecsenyére sültek. A tengerészkapitány egy flaska cetspermával kedveskedett nekik. Ez a csodaszer a legjobb gyógyír minden leégésre. És akik onnan készültek ide? „Nem létezik, hogy ott mindent lehet kapni! Hiszen ott is szocializmus van!" Elkezdték ostromolni a marxizmus oktatóikat: „Nálunk miért nem úgy van, mint a magyaroknál?" (A legvidámabb barakk.) És a legvastagabb, az egyik hazai tanítvány szájából: „Ha ott már a kommunizmust építik, az bizony nekünk szomorú perspektíva." Százszámra találunk ilyeneket is, de a nagy könyv elsősorban az értékek tára.