2007.01.21. 15:19
A Himnusz: nemzetünket összekötő internet
Kölcsey Ferenc a haza és haladás érdekét szolgáló, megrendítően küzdelmes életútjának legmaradandóbb állomása 1823. január 22. Ekkor hagyott himnuszi ódát a magyar reformkor nemzedékére, s az utókorra – napjainkig kisugárzó, felemelő fohásszal, aggódó derűlátással, felelősséggel, gondolkodásra késztető, nemzeti kultúránkért tenni kész figyelmeztetésként. Fohásza a remény jegyében kiált Istenhez, a mindenkori magyarság számára „víg esztendőt” alkotásban, munkában. Egységes, összetartó magyar jelent és jövendőt kívánva.
Hogy most reá és művére egyáltalán emlékezhetünk a Kárpát-medencében – ez sem kevés. Csak gondoljunk a XX. századra! Nagy valóságot fejez ki Kányádi Sándor 1997. január 22-i emlékező mondata: „A Himnusz kiváltképpen ennek a zivataros századnak felében a mi szétszélesztett, szétszedett nemzetünknek egyetlen összekötő, meg nem szakadó erős szála, az elektronikát megelőzve, internetvonala volt és marad számunkra...”
Kölcsey versének minden sora, hangsúlya, szava – Erkel Ferenc dallamzenéjével – a magyarság érzelemvilágának kifejezője. „A magyar nép zivataros századaiból” fakadó, egyszer tán megvalósítható, szükségszerű összetartozásának, hitének eszköze.
Szatmárcsekén, a január 22-i zord, téli magányba kényszerült költő rendíthetetlen erkölcsi akaraterejéből merített. Mélyek azok a gyökerek, melyek szülőföldjéhez kötik, ám természeti csapásokban, harcokban bővelkedő, gyakran keserves emberi sorsokkal körülvett, félrevezetett környezete sem tudta Kölcseyt megakadályozni abban, hogy olvasmányai, eredeti géniusza révén kilépjen a világba, hogy a haladás, a kultúrszellem jelenlétére, erejére figyelmeztesse nemzetét. Kölcsey Himnusza a magyar kultúra meghatározó talpkövének része, mely napjainkig kiált, figyelmeztet: a csak külsőségekre adó, globalizált, lekicsinylő, kereskedelmi szintű fogyasztói kultúra-magatartás egyaránt rombolója nemzeti értékeinknek és az emberi kapcsolatainknak. Kazinczy, Deák, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi nemzedékének közkincset teremtő, művelő legjobbjai – s kevésbé ismert szolgálói: tanítók, mesteremberek, művészek, földművelők – korukban a kultúra elsődlegességét képviselték. Iskolateremtő, hagyományokat folytató tudós egyházi és világi egyének fejlesztették, vitték győzelemre a magyar nyelvújítás céljait – minden nép értékeinek tiszteletével párhuzamosan.
A magyar és az európai kultúra csúcsaiig jutó, történelmünkön töprengő Kölcsey Ferenc az 1834-es pozsonyi országgyűlésen is himnuszi ihletésű mondattal búcsúzott: „Isten virrassza fel e nemzetre a teljes felvirágzás szép napjait!”
