A szöveges értékelésről

Olyan ez, mint egy puzzle-játék. Ezer apró darabból kirakosgatom egy kisemberke képét, miszlikre szedem szegénykémet. Ám sok darabnál elbizonytalanodok: jó helyre teszem-e? Pontosabban: jó mondatot húzok-e alá? Heti 1 órás tantárgyak esetében 27-es osztálylétszámnál annyira biztosan tudom, hogy pl. környezetismeretből a megfigyelései, tapasztalatai, tájékozottsága és az összefüggések felfedezése pontos, vagy egy részletben bizonytalan, vagy csak rávezetéssel ismeri fel? Nem. Bizony hazudnék, ha azt állítanám. Kétségek gyötörnek, hogy a 62 szempont alapján 62 darabkára szedett gyerekképem pontatlan lesz, eltorzul...
Mind az osztálynaplóm... Év elején már csúnya kövér volt, egy-egy tanulóhoz ugyanis 5(!) oldal tartozik. Ehhez jön a félévi meg az év végi értékelő különlap ragasztóval, s úgy kerül majd be az irattárba megőrzésre, mint egy felfúvódott hanyi vízi szörny...
Mennyi erdő mennyi fája látja kárát e sok felesleges lapnak! Mert felesleges... Mivel megengedett év közben a jeggyel történő osztályozás, persze hogy a gyors, egyszerű (ésszerű) módját választom az értékelésnek: osztályozok. Tátongó üres sorok árulkodnak a naplómban arról, hogy inkább gyakorlás, tanítás és tanulás tölti ki az óráinkat, s nem a jegyzetelés... Délután és este persze írhatnék akár novellát is tanulóim teljesítményeiről, de arról meg nem tudok hol elszámolni a munkaidő-nyilvántartás vezetési lapomon. Ördögi játék!
És akkor még nem szóltam a „játékban” szereplő szülőkről. Akiknek otthon, végigolvasva e tömény értékelést, két esélyük van: vagy megértik és elfogadják a gyermekről alkotott képet, vagy nem értik, és nem is értenek egyet velem.
Akkor aztán eljönnek az iskolába, és ott játsszuk le a puzzle-játék utolsó pillanatait: amolyan hatos nélküli „dobókockával”, egytől ötig... szóval hányas is a gyermekem? Ha elég jó játékos vagyok, talán válaszolni is tudni fogok rá.
Füzi Zoltánné tanító, Kapuvár