Büszke a két második helyre és főztjére

– A két második helyét nem cserélné fel egy elsőre?
– Bár a kosárlabdapályán az a célom, hogy minél rövidebb idő alatt minél több sikert érjek el – nem. Nem, mert a sikerek a csapatra, csapatokra vonatkoznak, amelyekben játszom, tehát a soproni együttesre és az ukrán korosztályos vagy felnőttválogatottra.
– Ezek szerint ez az elismerés túl sokat nem jelent önnek?
– De igen! Büszke vagyok arra, hogy két egymást követő évben is a második lettem ezen a szavazáson. Ez az eredmény azt mutatja, hogy folyamatosan kiegyensúlyozott, stabil a teljesítményem.
– Itt, Sopronban sokak szerint nem is csak kiegyensúlyozott a játéka, hanem folyamatosan fejlődik. Újabban például úgy tűnik, mintha – s ez korábban nem volt jellemző – megszerette volna a védekezést...
– Nem védekezni, kosárlabdázni szeretek. Székely Norberttől és a tapasztaltabb játékostársaimtól nagyon sokat tanultam, tanulok. Ennek legfontosabb eredménye egy szemléletbeli változás, ez pedig abból áll, hogy ha a csapat jobban védekezik, akkor jóval könnyebb támadni. Mivel e tétel igazolását minden meccsen viszontlátom, érthető, hogy igyekszem a korábbinál aktívabban részt venni a csapat védekezésében.
– Odahaza, Ukrajnában mennyire tudnak a sikereiről, mennyire népszerű?
– Úgy gondolom, a szülővárosomban, Bredjanszkban igen. Ott kezdtem kosarazni, a nevelőegyesületem a közelmúltban ünnepelte alapításának 15. évfordulóját. Nem tudtam elmenni, de küldtem egy képeslapot, amelyet felolvastak a megjelenteknek. Tudni kell, Ukrajnában a futball az első, a labdarúgók népszerűségével nem tudunk vetélkedni.
– Az ön hazájában kiváló kosarasok játszottak. Az 1992-ben Barcelonában Független Államok Közössége néven olimpiát nyert válogatottban Marina Tkacsenko és Elena Zsirko révén két honfitársa is játszott. Mit gondol, méltó követője lehet a nagy elődöknek?
– Ezt a láncot éppen Tkacsenkótól kaptam, az utalás ezzel egyértelmű: ő is azt szeretné, amit én, azt, hogy méltó követője legyek annak a generációnak, amely később Európa-bajnokságot is nyert.
– Bár még nagyon fiatal, sok szempontból felnőttnek, érettnek kell lennie, s a játéka egyre érettebbnek is tűnik. Ön is így érzi?
– Kívülről nem látszik, de a profi sport nagyon kemény, kegyetlen világ. Amikor édesapám tanítgatott még kisgyerekként kosarazni, igen keményen bánt velem, volt, hogy a legkedvesebb szava az volt, hogy ügyetlen vagyok... Nemegyszer sírtam emiatt. Ma viszont nagyon, de nagyon hálás vagyok azért, amiért ilyen keményen bánt velem. Lelkileg megedződtem, és ha valami nem úgy sikerül, ahogy reméltem, akkor is könnyen túlteszem magam a dolgon, s igyekszem a következő feladatra koncentrálni. Az viszont máig megmaradt bennem, hogy nem szeretek úgy játszani, hogy édesapám is lássa, az feszélyez.
– P is kosarazott?
– Igen, de nem profi szinten, hanem egyetemi bajnokságban. Elmesélt egy történetet, amely talán az én karakterem alakulásában is szerepet játszott. Egy éles meccs végén – sok néző, köztük sok lány volt kint – labdát szerzett, elindult az ellenfél kosara felé, amikor elszakadt a nadrágjában a gumi, s leesett róla. Az első verzió még az volt, hogy az ellenfélből valaki letépte... A lényeg, hogy nem torpant meg, alsónadrágban is végigvitte a labdát, s bedobta, ezzel a kosárral nyertek.
– Vannak távolabbi tervei a kosárlabdával?
– Egy nem túl távoli van. Sok képet láttam, hallottam az öt évvel ezelőtti soproni bajnoki címről, az ünneplésről, amikor az emberek a Fő teret megtöltve ünnepelték a játékosokat. Egy ilyet nagyon szeretnék én is átélni a szezon végén. Tudom, hogy ehhez még a Pécsnek is lesz majd egy-két szava, s mindenki próbálja megnehezíteni a dolgunkat, de úgy érzem, van rá esély.
– Pedig ön igazán tudja, milyen bajnokságot nyerni...
– Ukrajnában a Kozacskával négyszer voltam bajnok. Ott két és fél éven át nem kaptunk ki, egyeduralkodó volt a csapatunk, a legszorosabb mérkőzésünket is legalább 15 ponttal nyertük. A magyar bajnokság jóval erősebb, van több ellenfél, amely ellen nem mehetünk biztosra, elég csak a szegedi vereségünkre gondolni. Meg itt egészen más az a miliő, a légkör, ami körülveszi a női kosárlabdát. A rangadókon óriási a hangulat, Sopronban szeretnek bennünket az emberek. Szóval azt gondolom, itt bajnoknak lenni óriási dicsőség és öröm lenne...
– Amerika nem vonzza?
– Egyetemekről voltak ösztöndíjajánlataim, de sem nyelvtudásban, sem másként nem érzem magam elég érettnek ahhoz, hogy egy teljesen más jellegű, kultúrájú világba menjek. Ami pedig az ottani női profi ligát, a WNBA-t illeti, úgy látom és hallom, túl sok benne a show. Inkább érzem „cirkusznak”, mint sportnak.
– A szabadidejében mit csinál legszívesebben?
– És az olyan tipikus női dolgokkal, mint a főzés, mosás, takarítás, hogy áll?
– Köszönöm, megcsinálom... Ami a főzést illeti, szívesen főzök. Csak magamnak nem annyira, de mondjuk ismerősöknek, barátoknak igen. És azt gondolom, tudok is!