2007.01.23. 15:19
Csendesen kivérzünk
Nem tudok cikázó gondolataimnak parancsolni. A Kisalföld régebbi olvasói levelek rovatát böngészem: 2005. február végétől március derekáig majd minden másnap egy levél az iskolák gondjaival, megszűnésével kapcsolatban. Közel két esztendő telt el. Küzdöttünk, ahogy csak bírtunk... A lokálpatrióta szülők és az elhivatott pedagógusok. És reménykedtünk. Biztosan belátják ott fent, hogy ezt nem szabad megtenni a falvakkal. A falun élők is emberek, a falun élők is gyerekek! Nem is mondták ők, hogy nem tarthatunk iskolát! Csak a feltételeitől fosztottak meg. Gyermekkorom kedves meséje jut eszembe, a Hamupipőke. Akitől elszedték mostohái a rendes ruháját, és ócska rongyokat adtak helyette. Neki sem mondták mostohái, hogy nem mehet a bálba, csak olyan feltételeket szabtak, ami teljesíthetetlen: hogy válogassa ki a hamuból a kölest mind egy szemig. Ha olyan gazdag egy falu, hogy finanszírozni tud egy iskolát állami támogatás nélkül, hát tegye! Csak hogy Hamupipőkének voltak segítői, az ég madarai, akik hívó szavára azonnal jöttek. Én viszont hiába kémlelem az eget... Az összefogás a falvakban megtörtént, a falvak között azonban nem. Csendesen kivérzünk. Ugye nem hiszik, hogy az oktatás attól színvonalas, hogy nagyok az ablakok, dizájnosak a padok és a székek, fatábla helyett műanyagra írunk, nem krétával, hanem filccel, hogy már elsőben német nyelvvel „keserítjük” a gyereket, és hogy legalább huszonnyolcan vannak egy osztályban, mert a csoportnormatíva csak így gazdaságos? Gyermekeinket számadattá degradálták és a hatékonyság ködös kifejezése mögé söpörték. Mi pedig feltartott kézzel megadtuk magunkat, nem jöttek az ég madarai, sem a királyfi, mert a törvények szövevényében magunkra maradtunk.
Vecsei Lászlóné intézményvezető, Újrónafő
