Egy kutya mind

Hogy miért kell Horváth Zsoltokat kitalálni egy újság számára, és miért érzi valaki szükségét leveleket küldözgetni, „már ha elolvasod is, jó, nem kérek többet”, ép ésszel úgysem fogom fel. Mert ahogy a szándékok és a motivációk is egyszerűek ezekben az ügyekben, úgy a közélet is az: a politika sok embernek nagyon jó állást és még jobb fizetést kínál – függetlenül attól, hogy a pénzéért az illető megdolgozik-e vagy sem. Hogy éppen ezért mindenki ott akar maradni „a tutiban”, megint csak rémesen egyszerű képlet. Minden cikk és levél erről szól. Komolyan gondolják, hogy ez nem esett még le az emberek többségének? Vagy igen, gondolják, csak látják azt is: ott van még mindig több százezer ember, aki nem csömörlött meg a politikától, vagy a csömöre ellenére is izgalmas kérdésnek tartja, hogy Orbánt lehet-e meneszteni. Kit ezért, kit azért érdekel a pártelnök, s szinte mellékes is, hogy érte vagy ellene drukkolnak, amikor az újságokat lobogtatva megfejtik a politikai sci-fit. Ugyan kit érdekel már, mi volt tíz-húsz éve, amikor Bobby Ewing visszatérése nagyobb téma volt, mint Horn Gyula tündöklése és bukása. Most nagyban Orbán a kérdés, kicsiben meg Eredics, mert még mindig jobb erről beszélni, mint a gyerek féléves bizonyítványáról, amit pedig napokon belül hazahoz. A baj nem is itt kezdődik.
Hanem azoknál, akik a paraván mögé bújnak, de nem jönnek rá, hogy oldalt valaki égve felejtette a reflektort, így árnyékuk rávetül a színpadra; s hiába nem akartak megjelenni a színen – csak „drámát” írni a naiv közönségnek –, mégiscsak ott pompáznak teljes valójukban. Hogy mégsem olyan profik, mint gondolták, ez nem rengeti meg a világot: a politika sok hülyét és amatőrt elvisel. De hogy céljaikat az egész országra levetítik, s önnön kicsinyes játszmáiknál még az aduttat sem játsszák ki, pedig már csak az utolsó ütés van hátra, amikor nagyon is időszerű lenne – ez tényleg baj. Pedig az adutt is ismert: úgy hívják, pénz és hatalom.