2007.01.10. 15:19
Vonulnak a vadlibák
Minap a kertünkben az utolsó csendes őszi munkákat végeztem. Napfény, teljes szélcsend. Ilyenkor is jó még itt lenni. A fák már csupaszok. Mozdulatlan némasággal, láthatóan elszánt konoksággal várják a zord téli napokat. Szinte sajnálom és tisztelettel csodálom őket. Később a kék magasságból hallom, hogy vonuló vadlibák kiáltanak egymásnak. Mindig felkapom hozzájuk a tekintetem. Megkeresem őket a ragyogó kék ég alatt. Szeretem látni ezeket a hatalmas, szép madarakat, ahogy tempós, ütemes csapásokkal eveznek a nagy levegőtengerben, határozott ék alakban délnyugatnak. Néha kiáltanak, szinte biztatják egymást a kitartó repülésre. Honnét jönnek, hova repülnek, senki sem tudja, csak ők! Az egészből csak ez a fontos! Nem is tartozik senki másra.
Addig figyelem őket, míg apró pontokká válnak és eltűnnek az őszi ég kékségében. A természetnek ilyen látható, egyszerű, szép csodáitól mindig meghatódom. Olyan megnyugtató, jó érzés bújik belém ilyenkor. Bizakodjunk, hogy ebben a globalizációban megkergült világunkban a természet még rendben működik, néha apró, szép, egyszerű csodákkal. Csak legyen hozzá szemünk, türelmünk és jó érzésünk mindig észrevenni... Vonulnak a vadlibák a természet örök, szép rendje szerint. Aztán később majd érkezik fölénk egy újabb csapat, akik már lehet, hogy havat hoznak a hátukon.
Hárs Ottó, Győr
