Jól fizet a narancsozás

Vári János kint hét perc alatt pakol tele egy ládát naranccsal. Fotó: Segesvári CsabaMég tavaly november végén az elsők között jelentkezett spanyolországi narancsszedésre a szegedi Vári János.

Nemzetközi verseny

A középkorú férfi néhány napja tért haza – de nem végleg. Rövid pihenő után megy vissza a Valenciától hatvan kilométerre fekvő tengerparti Tavernes de Valdignába, ahol kitűnően felszerelt apartmanházakban szállásolták el a narancsszedő brigádokat. A kőműves végzettségű férfi beszélgetésünk elején leszögezte: minden úgy történt a külföldi munkavállalással kapcsolatban, ahogy azt a közvetítő megígérte a toborzáskor. Az utazás költségét mindenki maga állja, fejenként a szállás napi négy euró, és a benzinre is majdnem elmegy ennyi. Mivel szabályos munkaszerződésük van – ezt meg is mutatta –, havonta 80 eurót kell fizetniük társadalombiztosítás és adó címén. Maguknak kell gondoskodniuk a betevő falatról is.

– Reggel hétre kell kiérni a narancsligetbe, ami a szállástól 50-100 kilométerre van. Ezen a részen, Valenciától Alicantéig amerre a szem ellát, csak narancs- és mandarinfa van. A munka addig tart, míg egy csoport, 25-30 fő meg nem pakol egy kamiont. Ez nyolcszáz darab húszkilós ládát jelent. Úgy délután négy-ötre szoktunk végezni – mondta el az egyik legjobb narancsszedőnek kikiáltott férfi.
Csak a teljesítmény számít

A rang mögött teljesítmény van: narancsból hét perc alatt kapkod tele egy ládát, mandarinból ez tizenkét percbe is beletelik. Egy láda narancsért 80 centet, ugyanennyi mandarinért másfél eurót fizet a munkaadó. Kezdetben 20-25 láda volt a normája, de egy hét után narancsból már hetven, mandarinból 35 ládát teljesített.

A ligetben nem számít a diploma

A narancsligetekben mindegy, hogy ki milyen végzettségű. Csak a teljesítmény számít. A magyar munkások között van olyan egyetemista, aki további tanulásának finanszírozására gyűjt. Egy egyetemi tanár azért vállalt munkát, hogy megtapasztaljon más körülményeket is. A legtöbben azonban olyanok, akik hazánkban nem találták meg a számításukat.

– Az ecuadori 150 centiméteres indiánok teljesítményét valószínűleg soha nem érem el. Ők kétszer annyi ládát megszednek, mint bárki más. Meglepik a fák környékét, mint a sáskák, ha kell, egymás nyakába ülnek, és úgy dolgoznak. Pillanatok alatt eltűnik a narancs a két és fél méteres fákról – magyarázta János, aki mindjárt az elején beszerzett egy, a metszőollóhoz hasonlító célszerszámot és egy harmincliteres szedő puttonyt, ami valamivel megkönnyíti munkát. Hozzátette: a litvánok, a románok, a marokkóiak, az ecuadoriak jól viselik a terhelést, de a magyarok körében nagy a lemorzsolódás.

Türelmetlen magyarok

Az első csoport hatvan százaléka ott is hagyta az ültetvényeket, és hazautazott. Azt a hírekből is hallani lehetett, hogy nem sokkal a kiutazásuk után, decemberben több magyar állampolgár kereste fel a barcelonai főkonzulátust azzal, hogy elveszik, és nem adják vissza az útlevelüket, a fizetés pedig jóval alacsonyabb a beígértnél. Vári János erre azt mondta: ő visszakapta minden okmányát, hat hónapos tartózkodási engedéllyel, és minden úgy volt, ahogy megállapodtak. A sztrájkoló honfitársak miatt ő is majdnem elvesztette az állását, mivel a kellemetlenség után minden magyartól meg akartak válni a munkaadók.

– Keresték a kifogásokat, mert nem tudtak teljesíteni, felélték a tartalékaikat, türelmetlenek voltak. Én is megszenvedtem az elején, de megérte – jelentette ki a szegedi narancsszedő, aki hamarosan tizenegynéhány társával tér vissza Spanyolországba, ahol most kezdődik igazán a szezon, és eltart áprilisig.