Kerekes székből táncosok közé

Az Agyagos utcai otthon lakói a színházban. Fotó: Segesvári CsabaHi-szen, a guruló madár inkább hasonlít szobafestőpemzlire, vagy papucs orrán pamutbojtra, mint valódi madárra, szombat este mégis teltházat vonzott a szegedi kisszínházban. A Zalán Tibor meséjéből készült, szárnyak híján madárdalon közlekedő Hi-szenről szóló darabot a szegedi Hóra Színház adta elő.

– A táncon keresztül mutatja be egy kislány életét – foglalta össze előzetesen a cselekményt egy anyuka az előtérben. Fia a Hóra növendéke, így elsősorban azért jöttek, hogy a tanárait táncolni lássák.

– Harangozó Máté vagyok, 12 éves – vette át a szót az érintett, kis grimasszal jelezve, kérdéseinket egyenesen neki is intézhetjük, majd közölte, hogy négy éve tanulja a társas-, nép- és karaktertáncot. Szőke kislány homlokráncolva nézett rá: „Néptáncot, te? Mióta?" A vitát nem vártuk meg, inkább Apró Máriához csatlakoztunk, aki az Agyagos utcai gyermekotthon öt lakójával, közepesen súlyos értelmi fogyatékos fiatalokkal érkezett.

– Miért ne néznénk meg? Hasonló sorsú emberkéről szól, mint ők – mondta, miközben intézkedett: ruhatár, mosdó, hely mindenkinek. Az otthon lakói járnak lovagolni, és a Százszorszép Gyermekházba is. Az 5 órakor kezdődő előadást annyira várták, hogy már délután 2-re elkészültek.

A színpadon közben feltűntek a főszereplők: egy kerítés tetején piros tollacskával a fején Hi-szen, a kertben pedig egy kerekes szék, benne Hajni. A lány valaha táncos akart lenni, de lábai – ahogy Hi-szen értelmezi – elromlottak. A boldogtalan lányt a madár álmában repíti különböző országokba. Minden nemzetet a táncon keresztül mutat be a darab, és a néptáncban – hiszen az álomban mindent lehet – Hajni, vagyis Bürger Zita is részt vesz. Elsőként Törökországba repülnek, és a balkáni dallamok hallatán szombaton nemcsak a színpadon perdültek táncra, de az előttem ülő kisfiú is csapkodni kezdte a lábszárát – magyar néptánc török zenére, ülve.

Hajniék elutaznak az Egyesült Államokba és Argentínába is – egy fiatal néző reménykedve kérdezgette anyukáját: mikor jönnek az indiánok. Ők nem jöttek, de malambo (Hi-szen szerint Columbo), tangó és afrikai törzsi tánc igen.

– Ne haragudjon, nem felszedni akarom, csak eltévedtem a sötétben, nem találom a sorom. A lányom is a színpadon táncol – ült mellém a darab felénél egy férfi, majd kiokosított az együttes tagjairól. Megtudtam, hogy – szerinte – ki a legügyesebb, kinek hány gyermeke, milyen férje van. A férfi addig beszélt, míg az előbb lábszárát csapkodó kisfiú mérgesen felállt, nagy levegőt vett, majd leült. A produkció nem hatott, az ismeretterjesztés az előadás végéig tartott.

A színpadon a szerepe szerint kimerült Hajni hazatérni készült, de utoljára még egy magyar néptáncot eljárt a táncosokkal. A közönség azonban nem fáradt el, két ráadást is kikövetelt.

– Csodálatos volt – jelentette ki Bea, az otthon egyik lakója az előadás után, majd álmodozva közölte: szerinte néhány táncot ő is meg tudna tanulni. Az előtérben és az utcán is anyukák és nagymamák segítettek értelmezni a darabot a gyerekeknek. A kisebbek a tolószékről kérdezgettek. A táncról nem, azt értették. Gyönyörű volt – mondta egyikük.