Bakos András: Reklámvers, kirakatban

„A híreket várja?/ Nálunk mindig megtalálja/ Napilapok, magazinok/ Az újságos pavilonok." Ez a vers fogadott a szegedi József Attila sugárúti buszmegállóban, az újságospavilon két falán – máskor itt is napilapok, magazinok sorakoznak, ahogyan az ablak felőli falon. A bódéban ülő asszony azt mondta, minden pavilonra kirakták ezt a verset, legalább két példányban, tessék csak olvasgatni.

A költeményről lerí, hogy nem egy profi ügynökség szállította a hírlapterjesztő cégnek, hanem megbíztak valakit maguk közül, hogy fakasszon valamit másnapra; prémiumcél vagy munkaköri kötelesség. De az is lehet, hogy nem volt kit megbízni vele, a föladat a főnök nyakán maradt, aztán amikor megszületett a mű, senki sem merte kritizálni. Ez a valami most ahelyett áll, amit igazából keresnének a helyén.

Reklámértéke gyakorlatilag zérus, viszont tagadhatatlan, hogy megállítja az embereket. Látszik továbbá, hogy a szerző készen kaphatta az első sort – vagy nagyon hamar megvolt vele –, aztán szinte kínálta magát a régi reklámok kliséje, hogy a kérdő mondatra felkiáltó mondat feleljen. Nem tudott viszont mit kezdeni a második sor végével – ezért úgy hagyta, írásjel nélkül, pedig felkiáltójellel még egészen jól hangzott volna.
Az utolsó sor viszont már egészen suta. Az olvasónak Nagy Bandó András egykori kabarészáma rémlik föl, amikor a humorista a tökmagárus szerepét alakítva azt kiabálta: „a töki, a szotyi, a rágó, a nápoli".

A vers ugyanakkor formai szempontból majdnem tökéletes. Az első sor kivételével ősi nyolcasok alkotják, ezt így nevezi a verstan, képlete: 4+4, vagyis a negyedik szótag után, a két ütem között sormetszetet vár a magyar fül (lásd: Hegedüs Géza: A költői mesterség). Ez tehát pontosan úgy szól, mint Balassitól a „Júliámra hogy találék,/ örömemben így köszenék", mint Petőfitől a „Befordúltam a konyhára/ Rágyujtottam a pipára", vagy mint József Attilától az „E világon ha ütsz tanyát,/ hétszer szűljön meg az anyád!"

Abban, ahogy szegény torzszülemény ott fázósan, ijedten elnyújtózik a másfél méterszer egyméteres plakáton, böhöm nagy betűkkel, van valami hamvasság. Ez azért is olyan föltűnő, mert egy ilyen plakát helyén legalább húsz színes magazin szokta kínálni a címlapját, egyik profibban szerkesztett, szebb és gusztusosabb, mint a másik. Közben pedig körül lehet nézni, nincs más itt, mint a nyaranta megolvadó, cipősarkok nyomát őrző aszfalt, a horpadt kuka, a ritkás sövény, néhány üzlet: ment-e ez a világ a kirakati profizmus által elébb? Jó tudni, miért kell egyedül szülnie Görög Zitának, és van-e köze Keleti Andreának a „híres miniszterhez", de a valóság tényleg a viaszosvásznas konyhaasztal, amin errefelé sokszor könyököl kétségbeesetten hajnalig az ember.