Farkas Csaba: A láthatatlan pillanat

Létezik egy pillanat a délutánban, amit ugyan sosem látunk, de van. A középkék égen, amikor kinéz a kisegzisztencia az ablakon: még rózsaszínek a felhők. Aztán, midőn odanéz újra: sötétkékek már. Sötétkék felhők a középkék égboltozaton. – Thakács sokszor próbálta tetten érni a pillanatot, mikor is a felhők rózsaszínből kékké lesznek, csakhogy nem, sohasem sikerült. „Nyilván egyetlen pillanat az egész. Mint amiképp vagy víz fölött van valami, vagy víz alatt – köztes állapot nincs. (Kivéve a közép-amerikai négyszemű halak esetében: egyszerre látják, hogy mi történik víz alatt ill. fölött – de nem, mégsem, az ő szemük is kettéosztva, a fölső felével a víztükör fölé látnak, az alsóval a tükör alá, olyan ez, mintha valaki azt látná, hogy a felhő rózsaszín és kék – az átmenet maga ez esetben is észleletlen maradna.)

Valami vagy tükröződik, vagy nem; vagy csillan a Napban, vagy nem, csukázó villantó, pörögve-libbenve a víz alatt. – Nézte Thakács késődélutáni, téli eget, nézte a színjátszó, néma felhőket. Néma felhők... Miért fontos hangsúlyozni e felhőknek némaságát? Vannak a csattogó-lobogó, diadalmas felhők, s vannak a néma felhők. Azok a felhők, melyeket Th. látott a szobaablakból, mélységesen némák voltak, hallgatagok.

...Aztán Thakács átment a szobából a konyhába, Keletről Nyugatra. Erősvörösen lángolt az ég alja, indigószín volt följebb, és amikor a nap eltűnt a tetők mögött, mintha oxidréteg vonta volna be a közvetlen, nyers ragyogást. Ha most fehérről írnánk, azt írnánk, a hófehér törtfehérré változott, ha zöldről, azt: miként lett a fénylő zománczöld száraz mattzölddé. „Nyilván ez az a pillanat" – bólintott (magában) Thakács –, „mikor eltűnik a nap a fekete tetők mögött, akkor váltanak át rózsaszínről sötétkékre a felhők a túlsó oldalon. Ha nem kelet-nyugati tengelyű lenne ez a lakás, sosem jöttem volna rá."

Telt a délután; Thakács, már ismét a szobában – szokás szerint – azt elemezte, mennyivel épült le ő maga az elmúlt évek folyamán; az ablakon túl, a középkék égen még mindig ott álltak, sötétkéken, a felhők, és olyan szomorúság sugárzódott belőlük, hogy Th. jobbnak látta lehúzni a rolót (elfordítani a reluxafogantyút), és sürgősséggel fölgyújtani a villanyt, no nem a nagyot, amelynek működésbe lépte pontosan ugyanoly melankóliatöbbletet eredményezett volna, mint a lámpagyújtatlanság: hanem a kicsit, a meghittséget sugárzó olvasólámpácskát.

Barátságos félhomály, lámpafénykör a szőnyegen, benne öt, különböző mértékben nyitott/csukott, el-, szét-, újraolvasott könyv, leárazottak, antikváriumból származók, egy-két új is (tényleg csak egy-két; az ok: az anyagiak, pontosabban azok hiánya), s a tizenháromféle újság, köztük, amit a Balatonról postáznak Th.-nak rendszeresen; a könyvszekrény, végletesen tömörített állománnyal, mely csupán már esszenciája Thakács valamikori könyváradatának, cseppben a tenger, túlélt számos selejtezést, a maradéktól nem és nem szabadul Thakács, bár ki tudja. Könyvet vesz kezébe Th., nézi, nézi a tengerihal-képeket [ide jutott, nem olvas, nem, jeee: képeket néz, ez igen, ez fejlődés], s közben csak úgy rohan az idő: mit nem adna Thakács, ha itt s így maradhatna három napon át...

Öreg este eszmélt föl Th. „Hogy eltelt az idő, hogy eltelt..." Kiközlekedett a konyhába, csak a folyosólámpafény szivárog be a függönyön, plusz itt-amott fakó városfények; sehol az égi pompa már. És Thakács... Thakács belenyugodott: ott, ahol a színváltás megtörténik, ahol rózsaszínből kékké lesznek a felhők – sosem láthatja meg a váltás pillanatát. Csak az ellenkező oldalon, s nem is magát a jelenséget, csupán annak okát. Vagy az okot, vagy az okozatot, nincs köztes választás.