Farkas Csaba: Az igazi tél előtt

Hamvaslilás volt a felhős, enyhe, hajnali ég, amikor Thakács elindult a városba. „Kezd hamarabb világosodni" – észlelte Th., és ennek valahogy nem igazán tudott igazán örülni. Annak örült volna, igen, ha még mindig beljebb s egyre beljebb haladnánk a télbe; s végül?... Nos, mi lenne a folyamatnak leg-legvége, mi a legvégső állomás? Valamiféle vastag hóréteget képzelt magára, de nem kívülről látta magát, hanem bévülről, a hó alatt – pontosabban önnönmagát egyáltalán nem is látta, csak az őt körülvevő havat. „Így nézne ki a téli álom?" – tűnődött (kissé megrettenve: már idáig jutott volna, lélekben visszafelé) az évmilliókkal ezelőtti képen, s képzeten Thakács.

Azért az idei tele mégis más volt, mint az eddigiek – s messzemenőkig nemcsak neki, mindenkinek. „Lám, igazuk volt azoknak, akik szerint a lét határozza meg a tudatot" – közölte magával. „Míg az embereknek nem kellett tartania attól, hogy nem tudják kifizetni a gázszámlát: zsörtölődtek, szidták a telet. Már a tél sem az igazi – mondták –, micsoda enyhe, hótlan, semmilyen tél, egyáltalán, mikor volt normális telünk legutóbb?, valamikor nagyszüleink idején. Már régen nincs tisztességes, csikorgó tél, csak ez a nyálkás/száraz, szürke izé."

Szóval, így viszonyultak a télhez az emberek, amíg nem kellett tőle tartaniuk, míg a fűtetlen szoba, mint lehetőség. Thakács is ilyen volt, szidta, nagy elánnal, a negyedik évszakot, hogy..., lásd, mint fönt. Most, amint fölmerült, gondok érkezhetnek a gázártámogatás felől – most már nem szidja az enyhe, hótlan, semmilyen telet, most már kimondottan szereti. Drukkol neki, ilyen maradjon, s mikor az időjárásjelentés bemondta, immár közel'g az igazi, valós, téljellegű tél: megijedt.

„Mégsem marad el a zima, a csikorgás, nemsokára jég szikrázik szürkén-tompán, durranva repednek az éjszakában a fák, holtan fordul le az absztrakt akácfáról a varjú, kelet felől vaspirosan kel a nap, és egyetlen, néma, kiáltó fagy a félhavas-félkopasz határ; mégis igaz a régi mondás – globális fölmelegedés ide vagy oda –, hogy nem eszi meg a kutya a telet? Elég baj ez, most aztán fizethetünk. De még nincs vesztve semmi, még mindig előfordulhat, semmi nem kerül beruházásra beharangozott télből.

Majd csak akkor hisszük el, hogy jön, ha már itt lesz. Ha leesett, sőt immáron el is olvadt a hó" – közli magával Thakács. (Érdekes, ugyanolyan télikabátban lohol az utcán, plusz tíz fokban, mintha ugyanennyi lenne, mínuszban, fején akkora sapka, mint egy ház. Minő anti-alkalmazkodás! Télen az ember télikabátban jár. – Vagy hogy is volt ez a télikabátügy? Th. sokáig csak farmerkabátban jött-ment, mindaddig, míg az őszi, néhány napos, csikorgó fagy rá nem kényszerítette a télikabát-fölvételre. De aztán gyorsan visszatért az enyheség, Thakács viszont folyamatosan télikabátot vett föl, ha kilépett az utcára. Nemcsak lustaság okából – minek cserélgetni állandóan a kabátot –, hanem: akármilyen is éppen az idő, azért a mindenkori tél, az tél. Bármikor bármi megtörténhet. – Thakács téltudata ellentmondásos tehát: egyfelől legszívesebben téli álmot aludna, s nem a leendő, tavaszi ébredés vonzza, hanem maga az elalvás, hátha örökké tart a tél – másrészt pedig tart a téltől: ne is legyen telünk, csak valami határozatlan időszak, hó és jég és minden nélkül, enyhe s kopár.

... Ment Thakács a kora reggelben, tova és tovább. Hamuszürke volt az ég. „Ja, s mintha egy harmadikféle téltudatom is lenne az előbb tárgyalt kettőn túlmenően: k...va lassan telik a január" – így Th. És e kívánalma azzal párhuzamosan futott az előzőekkel. „Mi ez?" – kérdezte magától Thakács –, „hányszoros tudathasadás?"