Podmaniczky Szilárd: A séta

A sugárút fölött ragyogott a lebukó téli nap, hatalmas vörös korongja átfestette az autók szélvédőjét, elvakította a bicikliseket, s azt is, aki valamelyik boltból egy liter tejjel tévedett elé.

A csupasz ágak gyenge árnya megszűrte a fényt, de mintha a fán is áthatolt volna, s a fa derekát sokkal vékonyabbra húzta.

Egy régi ábra jutott eszembe, amelyen a Földre vetített napfényt modellezték, s úgy rémlett, a Föld gravitációs tere elhajlította a fényt. A fa gravitációs tere, gondoltam, s azonnal hátranéztem, hogy a mögöttem közeledő látja-e az én gravitációs teremet, ahogy elhajlítom a fényt. Mögöttem az árnyékom úszott, kíméletlenül eltakarva öt betonkockát.
Fölvettem a kesztyűt.

Azokra gondoltam, akik ma haltak meg, akinek ma ért véget az élet, ezen a szerdán, ebben a hidegben. Velük tért nyugovóra a nap, hogy mikor legközelebb fölszáll, kis változással ugyan, de másoknak ontsa a melegét. A téli meleget. A levegő hideg, a nap forró, és mi mégis kabátot hordunk.

Magához vonzott a nap, s ahol máskor lefordultam, most mentem tovább, egyenesen. Jól tudja az ember, hogy ilyesmi képtelenség, mégis kitellett volna tőlem, hogy belegyalogoljak a napba.

Január van, a leghidegebb hónap, csikorognak a fogak a vaságyon. Elmúlt karácsony, az új év is itt van, a régi oda. Meddig tart az érzések kavalkádja, hogy elhiggye az ember a megújulást, vagy hogy célba ért? Az év vége, december vége mindig valami maradék, mintha szűk folyosón mennék a fal felé, hogy aztán az ajtón át a másik szűk folyosóra lépjek, melynek végén újra ott az ajtó. Szűkösség és tágasság cserél gazdát, szorongás és föllélegzés.

Azt mondják, a szeretet megtanít félni. A félelem pedig szeretni. A tudás elűzi a félelmet, tehát a szeretetet. Az ember élete vége felé elveszti a tudását, elveszti a bizonyosságait, s a félelme kitágítja a szívét. Tárt karokkal szorítja magához a semmit.

Az élet? Két végtelen semmi között egy kis végesség. Összehasonlíthatatlanul kevesebbet élünk, mint nem. Talán innen az a nagy boldogságvágy. Az egyszeriségünk találmánya egy folytonosan reprodukálható világban érzékelhetetlen marad.

Végre kiértem a városból, át a síneken, szemben a csupasz földdel, ahol már készülődött az éjjeli köd. Egy férfi jött arra biciklin, már messziről hallottam a közeledtét, aztán leszállt, és néhány lépésre tőlem együtt figyeltük a napot.

Mikor egész korongja alászállt, elhalványult az arcunk, s vártam, hogy a férfi megy tovább.
– Nem ismerem magát – mondta –, mégis olyan, mintha már találkoztunk volna.
Régen erre mindig azt mondtam, hogy biztos a tévében látott, de most úgy éreztem, másról beszélünk.
– Nekem is ismerős – válaszoltam, kezet fogtunk, de a nevét egyikünk sem árulta el.
– Megiszik velem egy pohár pálinkát – kérdezte, s a távolba bökött – itt lakom nem messze.
– Szívesen – válaszoltam.

Elindultunk a sűrűsödő sötétben, bekapcsolta a dinamót, hogy valamit lássunk. Nem szólt egy szót se, csak ballagtunk.
Mikor minden fénypont eltűnt körülöttünk, és csak a lábunk elé láttunk, hirtelen megértettem, mi történik és kivel sétálok. Azt gondoltam, aznap én is utolszor láttam a napot.