Podmaniczky Szilárd: Fantomcélok

Cél nélkül nehéz elindulni. Pedig menni kell, folyton menni, különben csak ül az ember és néz maga elé, vagy valaki más elé, aki éppen hozzá beszél.

Karácsony második napján, mikor minden üzlet zárva, azzal a fantomcéllal indultam útnak, hogy újságot veszek. Tudtam, hogy ilyenkor zárva az újságos, de talán változott valamit a helyzet.

Az állomásig vezető úton számtalan novella kellékét pillantottam meg, azokat a helyszíneket, amiket fölidéztem magamban a hitelesség kedvéért. Arra gondoltam, ha minden helyszín, amin járok, előbb-utóbb benne lesz a könyvekben, én magam úgy fogom érezni, mintha kizárólag könyvekben kitalált helyszínen sétálnék. Erre minden esély megvan, ha csak nem ér valami nagy szerencse.

Az állomáson, persze, zárva volt az újságos, viszont a virágüzlet nyitva állt. Hogyan lehetséges ez? Egyáltalán melyik pályaudvarra mentem újságért? Ezt neveznék írói szabadságnak, hogy ezúttal arra a pályaudvarra mentem, ahol nyitva volt a virágárus karácsony második napján? Valószínűleg, igen.

Aznap nem sokat vehettek tőle, ő mégis ott gubbasztott a koszorúk között, s mikor megcsillant a cipzáramon valamelyik gyertya fénye, fölemelkedett, s mintha meghajolna, kezét ívben elhúzta a virágok fölött. Ez a választék. A félhomályos térben nem igazán láttam, melyik korallvirág, melyik apró flamingó, s mikor eszembe jutott, hogy csak nagy pénzem van, mindjárt tudtam, hogy nem fogom fölváltani alibivásárlásra.

Íves karlendítéssel megköszöntem a kínálatot, és kisétáltam a pályaudvarról. Egyenesen a buszállomás felé vettem az irányt.
A buszállomás is néptelen volt, csak egy másnapos fiú temette kezébe az arcát, aztán jött egy nagyobb lány, tőle méterekkel leült nézni őt. A szakítás másnapja, gondoltam, s körben figyeltem a tízemeletes házakat, a plakáterdőt, amely a szegényes házakban élők kedvét próbálta felcsiholni egy kis pénzköltésre. De nem nagyon mozdult senki. Ma vallási ünnepünk jegyében békén nyugodjanak a pénztárcák. Az ablakokban fényes izzók villogtak, amerikai panel hangulatot árasztva. Szegények vagyunk, de hasonlítani akarunk.

A házunktól egyre messzebb sétálva találtam egy garázsboltot, ami üzemelt. Gyógy- és pótsörök, vaníliacukrok, gyufák és kenyerek hagyták el a boltot. Nem messze tőle zöldséges dolgozott, a hideg levegőn kint lógott a szőlő, alma és gesztenye. A fűtést nem kapcsolta be, az ajtón kiszállt szájából a pára.

Nem sokkal arrébb virágüzlet csillogott, pótolni Eugéniát, vagy köszönteni Istvánt. Igaz, férfinek ritkán adnak virágot, legföljebb végső elkeseredésből.

Lassan jártam az utam, az ég szürke, a kövezet nedves volt. Megálltam, fölnéztem a házakra. Nem is tudom, mit kerestem. Talán az időt akartam látni, ahogy múlik percről percre. Aztán megláttam a lapos tornatermet, aminek a tetején büntetésből jártam, mert fölrúgtam a labdát. A létra eltűnt a falról, amin a magasba másztam.

Végül hazafelé vettem az irányt. Valaki rám dudált és integetett. A kezével eltakarta az arcát, a rendszámot nem ismertem. Nincs lassabb élet, mint karácsony másnapján.

Otthon nem kapcsoltam villanyt, meleg pokrócba bújva vártam, hogy kioltsa magát a fény.