Podmaniczky Szilárd: Partok

Több száz kilométer után végre elértük a szárazföld szélét, s a távolban egymás horizontját rajzolta a tenger és az ég. Az út aztán a magas parton folytatódott, ám hosszan nem kínált lehajtót.
Sűrű növények között kanyargott az út, az őszi nap nyári forrósággal tűzött, a hullámok zaja nem hallatszott föl az autóba.
Aztán végre mégis szétnyílt az út, egyik ága a partnak vezetett. Vagyis úgy tűnt. Szerpentines kanyarokkal rajzolta az utcákat, míg végül azt gondoltam, itt már megállhatunk.
Tábla nem jelezte, csak az orrunk után mentünk a part felé, amit persze, az út lejtése tévedhetetlenül mutatott.

Az utolsó kanyarban föltűnt a víz, a szemhatár elveszett, s az ember sóhajtozni vágyott. Ilyet otthon sehol nem látni. Ezért minden évben, minden alkalommal más országba kell utazni. A gondolat akár mástól is származhat.
Balra víz fölé nyúló terasz, fehér székek, akár az étterem belsejében. Mindenki vékony, barna, és fehér ruhát visel, a test részei szabad és boldog a levegőn járnak.
Jobbra móló, néhány apró csónak, és annál több napozó. Csend van, békesség, a tenger nem azoknak való, akik halálra akarják izgulni magukat.

Sokszor játszom a gondolattal, vajon akkor is ennyire szeretném, ha ideszületek? De nem tudok rá válaszolni. Nem tudom, mit jelent az, hogy ideszületni, ahogy azt sem, hogy itt élni. Másfajta partokra vagyunk kitalálva. Vagy ha úgy tetszik, parttalanságokra.
Olasznak lenni, hm?

Megyek le a strandra, és hozom magammal a gondolatokat, mint aki a víz alatt is tud lélegezni. A nap, vitathatatlan, szikrákat hány, s gyönyörű sziluettfotókat készítek nappal szemben a szerelemesekről. Pedig az ilyesmi tényleg csak álom, na, jó, film. Nálunk a buszon szoktak csókolózni, hogy a szürke neonfényben elblicceljék a szemérmes ellenőrt. És hozzá hideg van.

A partot apró, majd beljebb egyre nagyobb kövek fedik, s belátom, oktalanság volt nem hozni le a papucsot. A papucs mindig legyen rajtad, fiam, hallom az okosító szót, papucs nélkül nem férfi a férfi. A papucs a talp varázsszőnyege.

Ami viszont igaz, ha éles és hegyes kövek között botorkál az ember, kezében békatalp, a nyakán szemüveg, s azon gondolkodik, vajon a hegyekből pergett le a sok kő, vagy ifával szórták tele a partot?
A vízben aztán látszik a természet még nagyobb ereje, a fenéken nyugvó óriás szikladarabok. De elég koszosak, szürkék és rondák. Igaz, bentről a mély vízben már alig látni őket. A víz tiszta, sós, és elképzelem, ahogy az élet bölcsőjében az élet születik. Ekkora képzavart még a tenger is nehezen visel, sistereg is körülöttem, kicsapódik rám a fehér só.
Napozás közben az arcomat nyalogatom, ma délben nem ettem levest.

Egy baromi nagy húst raktak elém, feketére sült steaket, és körben a tányért bekormozták, hogy díszítsen. Egy liter kimért frizzantéval bírtam lenyomni a cupákot, s alapvető kétségeim támadtak afelől, hogy a következő hetekben nekem egyáltalán szabadna ennem valamit. A hús bent van, a bor bent van, mi kell még? Sok minden, de az étlap csak kétlapos.

A nap lassan alászáll, Afrikában hőségtől remegnek a bivalyok, a föld gömbölyű, bárhol kiszállhatok. Az éjszakában nem hagy nyugodni, hogy az űrkutatásnak köszönhetjük a teflonedényt.