Darvasi László: Újra itthon

Az ember hazaérkezik, és az első dolga, hogy szétnéz, mint egy kisiskolás, mi várja itthon. Nos, várja némi inkasszó, és sok levél, valami kedvetlen utcaköd, és mindenfelé az ugrásra kész lélek. Ugrana a lélek, s ütni, harapni akarna. Eldöntjük gyorsan, azért is rendesen kell viselkedni.
Úgy értjük, igyekszünk úgy működni, hogy abban célszerűség és értelem egyaránt legyen, mint figyelmesség, ne horgadjon nyomban a harag és a keserűség. Nyugodtan mondani ki ilyen szavakat: uram, asszonyom, szervusz, kérlek. Lenne egy ilyen terv. Ezért is kell elmesélni ezt a kis megszégyenülést, mert hogy mindaz, ami a hosszas távollét miatt megváltozni látszott bennünk, hogyan tért vissza szinte azonnal, minden teketória nélkül, hogyan lettünk újra azok, akik eddig is voltunk, hazánkfiai, ilyen magyarok, olyan magyarok, egyszerűen csak magyarok.
A távollét bő két hónapig tartott. S aztán itthon, az első dolog, hogy vásárolni menjünk, a hűtőszekrény üresen ásított. Nosza, vár a csarnok. Az a szép nagy vásárcsarnok, és a zöldséges standok. Vajon miért van az, hogy a paradicsomok, retkek, paprikák mögött álldogáló emberek éppúgy hasonlítani kezdenek egymásra, mint a hivatali ablak mögül fürkészők?! E kérdés megválaszolása legyen egy másik elmélkedés tárgya, mert ebben a pillanatban feltűnik az a félszőke, kékkötényes, nem kellemetlenül telt formájú hölgy, kinek fürge és ügyes ujjai a fürtös paradicsomok halmában járnak, kelnek. S mintha becéznének, simogatnának azok az ujjbegyek. Hohó, hiszen ez a hölgy válogat! Ha a paradicsomok közt puhát, megereszkedettet, buggyanóst érez, legott kiveszi, eltávolítja a még épek hadseregéből. Milyen helyes és kedves eljárás! Milyen szomorúak vagyunk, amikor ép helyett selejtet kapunk.

Ép életért, országért, ép paradicsomért fizettünk, aztán kiderül, hogy selejt ez is, az is. Döntünk, mint a királyi gyilkosok, hogy veszünk ebből a paradicsomból, s kérünk is fél kilót, a hölgy máris válogatni kezd. És ekkor történik valami, mire később jóleső szégyennel gondolunk. Merőn figyelni kezdjük a hölgy ujjait. Mint aki nem bízik. Mint akinek figyelnie kell, különben becsapják, átverik. Ezt abban a másik országban, honnan jöttünk, nem tennénk. Igen, igen, a figyelem házőrző kiskutyája előugrik a szundikálásból. Nézzük, csak figyeljük az ujjakat, ám a standos hölgy a szemünkbe pillant. Tekintete súlyos, szemrehányó. Az úr azt nézi, adunk-e rosszat?! Rögvest hazudunk. Jaj, dehogy is asszonyom, csak elgondolkodtunk, mi legyen az ebéd, mit főzzünk, süssünk a mai napon.

De ő tovább néz. Mert, uram, törjön el a kezünk, ha ezek közt rosszat talál! Ha mi magának selejtet adunk! Érti?! Törjön el az összes ujjunk! Ballagunk haza a hirtelen lehűlésben, nyugodtak vagyunk, megvan az ország, megvan a paradicsom. Most már csak az kérdés, hogy aztán, kicsivel később, találtunk-e a fürtösök között rosszat, buggyanóst, selejtet. Jelentjük tisztelettel, igen. És nem is egyet.