Farkas Csaba: Mozdulatlan eső

Zörögnek a csörgőfák a száraz tavaszi szélben, a köztük lévő nyárfa azonban már kibarkázott-rügyezett. Mintha zöld (halovány-) zápor hullna, a mozgókép állóképpé dermedt volna hirtelen, film, mely megáll, nem megy tovább: kinagyított fénykép, még blondelkeretet is kap, s fölfüggesztik a falra. Nézi, nézi Thakács – megtorpanva siettében a keskeny, félárnyékos, félnapos, keskeny utcán, az árnyékos oldalon – a tavaszi nyárfavirágzást, nézi a lenge szélben ferdén megdőlő nyárbarkákat – a fa mögött frissen épült, barackszín társasépület, az égben láthatatlan, tetők takarta repülőgép zúg, visszhang játszik a házak között, az ég szinte fehér.

A társasház... Erkélyein sehol senki, az utca néptelen, egy furgonból ugyan rakodnak valamit, tárt-nyitott udvarba félig beállt kocsiból, overallos munkások; egy diáklány ugyan kilép a fénymásoló szalonból; egy kék sapkás, idős néni ugyan csoszog az utcán, kezében ételhordóval („éthordó"), a két sarokkal odébbi kifőzde iránt; egy biciklis ugyan teker, vázra kötözött, mészfoltos-szálkás deszka; egy ellapult vízcsöpp alakú, metálszín kocsiba ugyan beszáll a vezető, egy fiatal, kiskosztümös, a kormányt határozott mozdulatokkal tekerő üzletasszony, és egyenes derékkal, válla fölött hátra-hátratekintgetve kikanyarodik az utcára s tűz tova; egy horgász megérkezik, hirtelen fékezve, pöfögő kismotoron, hal- és benzinszag marad utána; söprik az utcát – de mindezt csak halványan észleli Thakács, igen, mindez hangsúlytalan, s valamiképp néma, mint mikor a tévéműsor közben szöveg fut a képernyő alján, beérkezett esemesekkel, nem ez a lényeg. „Hanem mi is?" – kérdezte magától Th., és valahogy úgy pillant az égre, hogy hiányolja belőle az első fecskéket. Igen: a korábban teljes ég fecskehiányossá vált. „Szóval, mi is a lényeg?" – kérdezi (megtorpantában) magától. A világoszöld nyárfabarkák oldalt dőlve – mintha mozdulatlan zápor – engednek a tavaszi szél nyomásának, s láthatatlan eresztik ki magukból pollenmilliárdjukat.

Thakács csak óvatosan, s mindössze önmagának meri megfogalmazni, hogy valószínűleg nincs lényeg. – A nap tompán süt, az ég határozatlanul kéklik, a város halk, és Th. először érezi az év folyamán, amit mindig szokott érezni, ha tavaszi vagy nyári nap során („érdekes, sosem őszi vagy téli; úgy tűnik, az ember olyankor jobban be van burkolódzva lelkileg, kevésbé nyitott, önfenntartásra összpontosít, nem a világ általános állapotát szemléli elemzően" – tűnődött magában) fölpillant az égre, azt a mértéktelen közönyt, mely az egyénnek a létbe való belevetettségét fogadja. Thakácsnak Camus-t lett volna kedve olvasni hirtelen.

...Benyit Th. a lépcsőházba, a homályos kapualj hűvössége már a nyár hűvösségét előlegezi. Hirtelen föltűnik neki: sehol az ételszag, amely a közelben működő étterem létezésével korábban mindig együtt járt. „Hiába, működik a csúcstechnika, minden fejlődik, csak én nem, nap mint nap térfigyelő kamera rögzíti, a szomszédos, nemrég nyílt cafetéria kamerája, amint szemrevételezem a két épület találkozásánál földet érő esőcsatorna nyílásához ismeretlenek által kék festékkel – szellemesen – festett víztócsát; a kissé arrébb lévő, a járdát jelző sárga festékkel előállított fekvő emberalakot (kezében, pár napig, sárga krétával rajzolt tábla tartózkodott, a táblaszöveg: Több dimenziót!, még nem tudja a rajzoló, kevesebb lesz); látja tehát a térfigyelő, ahogy benyitok a két évszázaddal eleji – nemrég még elég lett volna azt írni: századeleji – kapun, babrálok a kulcscsomóval, ahogy nap nap után először a szögletes fogantyújú kapukulccsal igyekezve kitárni a nyílászárót, s csak utólag, legalábbis pár pillanattal ezután, jut eszembe, hogy a nyolcas alakúval kellene" – közli magával Thakács.

Miközben bandukol föl a lépcsőházban, eszébe jut: a fektetett nyolcas a végtelen jele. „Végül is... végül is ugyanaz, amit látok, a tavaszi, száraz szélben zörgő, levéltelen csörgőfák, a pusztulásra ítélt, ezt tudomásul nem vevő, tavaszi nyárfa barkái, az állóképpé dermedt zápor, a megtévesztően kifejezéstelen, szinte barátságos égben úszó cirruszok. Igen, a végtelen" – mondta, és láthatatlanná, egyszersmind véglegessé vált. „Otthon vagyok."