Podmaniczky Szilárd: Remélni lehet

Mentem hazafelé az utcán, és azon gondolkodtam, mi okból hívtam én gyerekkoromban a römikártya lapjai közt a pikket kárónak, és viszont, a kárót pikknek? De az az igazság, hogy ebben a pillanatban sem tudom, hogy melyik melyik. Ez most már így marad. Igaz, a lábas és a fazék közötti különbséget se tudtam megjegyezni, de mióta egy múzeumi tűzhelyen olyan lapos falú edényt láttam, amely lábakon állt a tűz fölött, azóta a képre emlékezve, kis szünet után be tudom azonosítani. Persze a káróra is találhatnék képi magyarázatot. Mint például a kárómintás pulóver. Nem is olyan rossz.

Akkor most már csak az van hátra, miért kevertem őket. Valószínűleg azért, mert a káró sokkal jobban hasonlított a halpikkelyre, mint a pikk. Vagyis a nyelv és a kép közösen vezetett félre. Viszont érdekes módon ez nem befolyásolta a játékot. Ugyanúgy buktam és nyertem, bárkivel játszottam. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy mindegy, hogy hívják a kártyalapokat, csak az azonosság és sorrend számít. Ezt majd azért föl kell venni a legközelebbi nagy kártyakönyvbe.

Szóval, ilyen békés gondolatok között baktattam, mikor megálltam egy piros lámpánál az útkereszteződésben. A lámpa a kanyarodókat engedte, a zebra előtt teherautó várakozott. Iszonyú bűz áradt belőle. Oldalt, a keskeny rácson át piros fülek és farkak lógtak ki. Pótkocsis vágóhídi járat, gondoltam. Arrébb húzódtam, hogy másik szélcsatornába kerüljek.
A teherautó lassan indult, több szinten vitte az állatokat. A bőrük is vörös volt, a testük egésze gömbölyű. Szalonnák, zsírok és húsok, belső szervek, minden földolgozásra vár. Csak az orruk röfögött halkan, és képzett némi csúcsot az állaton.

A rácson keresztül kifelé bámultak, nézték a várost, a házakat, az embereket, mindezt persze értelmetlen emberi fejjel elgondolni. Valamit látnak, de nem tudni, mit.

Akkor az egyik rám nézett egészen közelről. Ahogy haladt a teherautó, úgy fordult utánam a szeme, hogy engem lásson. Én is fordultam utána.
Sokadszor gondoltam a milliónyi leölt állatra, melyekből az emberiség fönntartja magát, és én is. Megszoktam ezzel a gondolattal együtt élni, még ha közben úgy is gondolom, hogy nincs rendjén. De ez természetes gondolat, amely valószínűleg nem túl régi, hiszen az ember az állatvilágból jött, s a fönnmaradás törvénye írja az étlapot. De talán épp akkor hagyja el az ember az állatvilág törvényeinek grundját, mikor képes fölfogni a választás lehetőségét az elpusztított élet és az élőlények gyümölcseként fölajánlott táplálék között. Tej, kenyér és gyümölcsök.

Közvetlenül a teherautó pótkocsija után egy busz közlekedett. Ugyanabban a magasságban ült egy lány, ahol két pillanattal ezelőtt még a disznó szemébe néztem. És most ugyanebben a pontban egy lány szemét látom, és ő is az enyémbe néz. És a busz megy a teherautó után, ugyanabba az irányba. Az egyiken disznók, a másikon emberek. Mind a kettő jármű, dízelolaj hajtja és sofőr ül a volánnál. A különbség évmilliós, most egy pillanatra mégis minden összeolvadt, vagyis egymással szembeállt.

Mire hazaértem, elfelejtettem az egészet. S most napokkal később azt remélem, hogy legalább a lány életben van.