Darvasi László: A vendéglátás természetrajza

A vendéglátásnak, a vacsoráknak, az estebédi baráti találkozóknak végtelen irodalma van, kezdjük bevezetésként Helioglobus római császár tüneményes megoldásával. E nagyszerű ember vendégül látta az ellenfeleit, szenátorokat, katonákat, bankárokat, majd vacsora közben rózsaszirmokkal fojtotta meg őket. Több tonna piros és fehér szirom, csak hull, hull padlásról, egy ideig még tetszik is, de aztán elfogy a levegő, az ajtók pedig zárva. Jézus is nagy vendéglátó volt, legalábbis komoly vendéglátás-befolyásoló tényező, gondoljunk csak a halszaporítás csodájára, de még inkább az utolsó vacsora baljós, szomorú estéjére. Szegény Júdás, onnantól már annyi esélye sem volt, mint nekünk az ötös lottó dzsóker számára. Jancsit és Juliskát is szépen és gondosan vendégül látják, hanem a cél közismert.

A vendéglátó háromféle embert hív meg otthonába.
Először is olyanokat, akiket szeret. Ez a legritkább. Kevés embert szeretünk szívből, tisztán és érdek nélkül, az emberek többségével nem ok és érdek nélkül töltjük el az időt. S vajon biztos-e, hogy azokkal kell együtt lenünk, akiket szeretünk?! Nem úgy van, hogy akiket szeretünk, azokkal nem megyünk kirándulni, azoknak ritkán írunk és telefonálunk, azokat nem hívjuk csülökre és tejbegrízre, s éppen azért nem, mert a szeretetet óvni kell?!

Másfelől meghívunk olyanokat, akikkel üzleti kapcsolatot létesítünk, nagy biznisz fényes tervei körvonalazódnak a fürj pástétomok és a rózsaszínre sült, kokárdás kismalacok fölött, pályázatok, alapítványok, a domboldalban zölden remegő szőlőföldek, kincseket rejtő bányák képét festi a gyertyafényes nagyfalra a vacsora félhalk diskurzusa. Vagy éppen a mutyi. Orosz fekete kaviár és internacionalista sült tök, és mutyi, gőzfürdők szellemiségével átitatott csevej, borotváljuk egymás alapítványi hónalját, te fizetsz nekem, én fizetek neked, állami pénz, mutyi, mutyi.

Aztán pedig olyanokat is meghívunk vendégségbe, akiket meg akarunk mérgezni, ez tradicionális eljárás, és már ritkán alkalmazzák. Olcsóbb robbantani, lelövetni. Jönnek barátaink a vendégségbe, akik már nem szeretnek bennünket, akik féltékenyek, akik igaz, de mégis aljas rágalmakat terjesztenek a hátunk mögött, és akikről mi magunk is hátrányos és igaz híreket terjesztünk évek óta, természetesen. Azok a legizgalmasabb vendégségek, ahol csupa ellenség van, mindenki utál mindenkit, fantasztikus szórakozás.

A vendégség a színház egyik fajtája, de ritkán nyújt katarzist. Mert a kora hajnali szélgörcs, az orkánszerű, majd a fekete epét eredményező, már filozofikusabb hányás, illetve a borszagú monológdadogás nem az.
A vendégségbe olyanok is érkeznek, akik aztán nem hordják el az irhájukat. Ezek a kedves vendégek általában azért nem mennek haza, vagy hova, azért maradnak a konyhaszéken, mert a továbbiakban szerelmeskedni akarnak. És teljesen mindegy, az illető nő vagy férfi, marad, és amikor az utolsó vendég léptei is elhalnak a körudvaron vagy a tanyavilágban, elnyomják a félig szívott cigarettát, és olyan tekintetet vágnak. Hogy milyet? Orgazmus van felkínálva, és nem is akármilyen, bálna méretű, egy Moby Dick. Csakhogy egy pompás hangulatú, jól sikerült vendégség után kutya nehéz mindenki megelégedésére – mi, ő, a hallgatózó szomszéd – szerelmeskedni. Egyrészt bőven ittunk, s az utolsó három konyakot már mi magunk is túlzásnak véltük. Másrészt igen sokat ettünk. Hogy mit, azt nem tudjuk, de a testsúlyunknál is többet. Harmadrészt pedig pont az maradt, az a szegény kislány, az a furcsa, savanyú szagú fiú, akinek nem kellett volna.

Szörnyű családunk tagjait is rendre meghívjuk ebédre, vacsorára. A család különös képződmény, az ember nem válogatja meg a nagybátyját vagy a menyét. Mert például szőke, vékony, tartózkodó nőt szántunk a fiunknak, ehelyett barnát, és éles nyelvűt, talált magának, aki a vacsora alatt is fogdossa a Józsit. Nincs olyan család, ahol ne akadna legalább egy szalon fasiszta. De általában több fasiszta van, ezek összeállnak, és olyankor az emberen csak a bárszekrény vagy a borospince kulcsa segít.

A vendégség különös, de nem ritka fajtája, hogy úgy adunk vendégséget, hogy egyáltalán nem állt szándékunkban, nem terveztük, nem készültünk rá, ám az éjféli harangszó elkongása után váratlanul népes társaság állít be hozzánk, többnyire ismeretlenek, de mind kapatosak, nők, férfiak, kieszik a kamrát, megisszák még a titkos rumot is, a toalett légfrissítőt magukra fújják, feleségünket boldoggá teszik, férjünket magukkal viszik, és éjjel kettőkor már nincsenek sehol, mi pedig állunk a romok között, a holdfény süt ránk, és csak reggel tudjuk meg, hogy a házmester feleségét is teherbe ejtették.

Egy vendégségben mindig akadnak titokzatos arcok. Ők a rejtélyek jóravaló ügyfelei, nem tudjuk, miféle birodalom küldöttei, miért érkeztek, illetve dehogynem, azért jöttek, hogy sokat egyenek, és sokat igyanak, jókedvűek, kedélyesek, a legfinomabb falatokat falják be, a legdrágább italokat nyakalják, és milyen érdekes, soha többé nem látjuk őket. De ez nem jelenti azt, hogy az újabb vendégségben ne tűnnének fel a régiekhez hasonló titokzatos arcok.

Vendégséget azért adunk, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, hogy barátaink a szeretetükről és a tiszteletükről biztosítsanak bennünket. A vendégség a múlandósággal szembeni harc reménytelen, mégis gyönyörű megnyilvánulása. Az ember mások, a szerettei, a jó barátai emlékezetében személyes helyet, múzeumot épít magának. Kicsi fészek, nagyon szép tud lenni.

A mai polgári, köztársasági, posztmodern és szittya – illetve barnásodó – időkben az ember gyakorta maga készíti el a vendéglátás archéját, a húsokat, pörkölteket, csülköket, és a tökpitét. Főzni, sütni önfeladást jelent, mártíromságot. Két jelentős hátránya származik a szakáccsá avanzsált vendéglátónak. Az étek többnyire fantasztikus lesz, ő mégsem kóstolja. Nemigen eszik belőle. Szakács ritkán eszik jót a sajátjából, egyrészt a gyakori kóstolás miatt, másrészt mert el is megy a kedve tőle. Neki csak az kell, hogy dicsérjék. És többször dicsérjék. Folyamatosan dicsérjék.

Aztán pedig az evéshez nemcsak éhség szükségeltetik, hanem kedv is. Erről a kedvről Krúdy vagy Márai igen sokat tudna mesélni. A lényeg: az ételhez vezető kedvünk mindig legyen bonyolult, tradicionális, ugyanakkor nyitott is. Ám sajnos egy pörkölt vagy egy steakhegy elkészítése alatt többnyire lerészegedünk, s a kedv borba fúl. Mire kész a hurka, részeg a szakács. A szájba kása szóródott, a nyelv nehézkes lesz, és Klárát, akit éppen ezen a partin akartunk meghódítani, nem ismerjük meg. És aztán nem is Klára marad a vendégsereg távoztával, hanem Viola, a többit pedig tudjuk.