Jelmezben, jelmeztelenül mulattak

2022.01.17. 18:07

Régi farsangokat őriznek lapunk archív számai

Kalikóestély, ördögnek öltözött eladólány, fütykösökkel felfegyverkezve dühöngő legények – ez mind megtörtént lapunk első báli szezonjában, és természetesen tudósítottunk is az eseményekről. A Délmagyarország első évtizedei sokat megőriztek a régi farsangokról – még akkor is, amikor csak néma bálokat tartottak.

Farkas Judit

Egy 1933-as farsangi mulatság Szegeden. A maskara itt sem maradt el: a régi báli tudósításokban olykor fel is sorolták, milyen jelmezeket lehetett látni. Fotó: Fortepan/Bartha Emese

Itt a farsang, áll a bál – bár a Covid okozta helyzet felülírja a farsangi jelmezes bulikat is, vízkereszttel elkezdődött a szezon. Múlidéző sorozatunkban többször is előkerült már a téma: megírtuk, 1927-ben lidércfény miatt maradtak el Algyő környékén a tanyai bálok, 1943-ban pedig az alsóvárosi harangja rémisztette meg azokat, akik húshagyókedden nem bírták abbahagyni a mulatást. „Úgy kell a lumpoknak, nem baj, ha megijedjenek egy kicsit. Ha rendes időben lefeküdtek volna, és nem kóboroltak volna az éjszakának idején az utcán, nem hallották volna a harangszót” – így vélekedett az alsóvárosi plébános, hozzátéve: a húshagyókedd éjszakai harangozás régi népi hagyomány, amit ők is minden évben követnek. 

 

Új lény született 

 

Az 1911-es volt az első farsang, amit már a Délmagyarország is végigkísérhetett. Január 12-én rögtön megismerkedhettünk a szezon központi figurájával is. „Tisztelettel jelentjük, hogy a mai héten, farsang óta egy uj lény született meg szerkesztőségünkben. (...) pont huszonegy éves, szmokingot visel és lakkcipőt és mi­helyt megszületett, ezekre a szókra nyitotta a száját: — Kérek tíz koronát. (...) Mert ma van a cipőfelsőrészkészítők Shakespeare asztaltársaságának bálja az alsóváros külső részén. (...) Ma van ... minden ma van. Amint sejteni tetszik, szerkesztőségünk újszülöttje a báli tudósító.” Ebből már lehet gyanítani, hogy a báli szezon fontos témát adott a sajtónak, na meg lehetőséget a lányoknak a pártalálásra: „...minden mama reményének a teljesülése: farsangi kézfogás, májusi lakodalom.” 

Több mint száz éve még az is szokás volt, hogy a báli tudósításoknál felsorolták a jelenlévő lányok, asszonyok nevét. Akkoriban még a képviselőház is szünetet tartott farsang utolsó három napján: sokáig a szegedi városházán sem dolgoztak húshagyókedden. Voltak települések, ahol viszont már januárban véget ért a szezon. 

 

Betiltották a farsangot 

 

Csanádban nem farsangolnak – írtuk 1911. január 17-én. „Csanádpalotán és a környékén (...) ma estétől már nyolc óra után tilos minden kurjongatás, a kocsmák előtt is csend­őrszuronyok virrasztanak. Csanádpalotán, Battonyán és a többi derék magyar falvakban kiütött a farsang-epidémia. Amint beesteledett, egyszerre megbomlott a rend, kezdődött a farsang, ami azt jelenti, hogy minden legény fütykösökkel fölfegyverkezve dühöngött az utcán. A közbiztonság fölfordult, megakadt a közlekedés, »minden farsangi éjszakának annyi sebesültje volt, mint egy kisebb ütközetnek«.” 

 

A battonyai járási főszolgabíró erre egyszerűen betiltotta a farsangot: bezáratta a kocsmákat, tánciskolákat, megemelte a csendőrök létszámát. „Szóval a régi magyar virtus nem halt ki, hála a battonyai és csanádpalotai legények virágának” – zárult a cikk: virtus ide vagy oda, nekünk annyira nem hiányoznak a farsangi késelések. 

 

Ördög és boszorkány 

 

Visszatérve a városi mulatságokhoz, a bálok egy részén egyébként nem volt hangsúlyos a beöltözés, de ahol igen, ott a tudósító is felsorolta a jobb jelmezeket – főleg a fiatal lányokét. Szintén 1911-es a tudósítás az egyetemi ifjúság „fényes kalikó-estélyéről”, ahol „a leányok fehér alapon piros- és kékpettyes kalikóban, a férfiak pedig ugyanilyen kalikó-mellényben jelennek meg”. Február 5-én pedig a tisztviselők Otthon körének „jelmezestélyéről” írt a Délmagyarország, ördög és boszorkány is akadt a maskarás lányok között. 

 

A szegedi jótékony nőegylet ebben a szezonban japán bált rendezett legyezőtáncot lejtő úrileányokkal. Amikor egy fiatal lány az előkészületek közepette kifogásolta, hogy a leányoknak is fizetni kell majd mindenért, az elnöknő azt válaszolta: „Aranyos gyermekeim, még a halált sem adják ingyen, hát még egy bálat, ahol mulatni akarunk.” A Délmagyarország első farsangját a színészek álarcosbálja zárta. „...sokan aziránt tudakozódnak, hogy a színészeken kivül más is vehet-e föl álarcot. Megnyugtatták őket, hogy igen, ami sokat jelent farsang és február utolsó napján. Nem kell kölcsönszmoking és kölcsönfrakk, borotválkozni, fésülködni nem muszáj, mert egy húsz filléres álarc elmaszkíroz mindent.” Végül is, ez is lehet indoka a jelmezbe bújásnak. 

 

Sok ital, kevés lagzi 

 

Lapunk első évtizedeiben vé­­gig jellemző maradt, hogy farsang idején a mulatságokról, mulatozásról szóló hírek uralták a lapot. A háborúk idején persze a szórakozást is visszafogták: keveseknek volt meg hozzá a lehetősége vagy az őszinte jó kedve. 1938-ban, a második világháború kezdete előtti évben mintha előre érezték volna, mi következik. Arról írt lapunk: évek óta nem volt ilyen hosszú a farsang, és régóta nem volt annyi bál, mint idén. 

 

Házasságot viszont jóval kevesebbet kötöttek, a 72 alat­­ta maradt a szokásosnak. A 8 hetes farsang alatt 250 bált tartottak, előző évben 164-et. A 250 bálból 156 esett a városra, 94 a tanyákra – ezek szerint ebben az évben nem riogatott a lidércfény. Mozgalmasak lehettek a tanyai bálok: egy február végi napon, amikor tizenhatot is rendeztek egy este, 105 rend­őr utazott ki a rend fenntartására. 

 

A szegedi kávéházak, vendéglősök kimutatása szerint 20-25 százalékkal emelkedett a bevétel az előző évivel szemben, és meglepően sok pezsgő fogyott. Összesen 360 üveggel ittak meg a szezon alatt, az egyik kávéházban egyetlen álarcosbálon fogyott el 38 üveg. Egyedül a kisebb vendéglők, kocsmák panaszkodtak, mert a „nagyok” elvonták a forgalmat. Ezekben a farsang volt a böjt. 

 

Háború és néma bál 

 

Cikkünk elején idéztük fel az alsóvárosi harangszót, ami megrémítette a hazafelé tartó részegeket húshagyókedden 1943-ban. Ahogy a Délmagyar­ország is kihangsúlyozta, ez volt az első olyan második világháborús farsang, amikor már tényleg nem volt sem kedv, sem lehetőség szórakozni – a „lumpok” persze megtalálták a maguk lehetőségeit. „Az apák, a fiaink, a testvérek kiszámíthatatlan veszedelmek között küzdenek, ismerőseink, barátaink, magyar testvéreink és felebarátaink állanak szemben a háború minden rémségeivel, és ez természetszerűleg megfékezte a kedélyek szilaj farsangi kitörését. 

De a külső körülmények is nagyban hozzájárultak a farsang megszelídüléséhez. Az utcák elsötétedtek, a mulatozásra való idő megrövidült az éjszakában, a szórakozás ára felment, s a társadalom minden kormányrendeleten felül is szinte hallgatólagos megállapodást kötött a farsangi hangos mulatságok mellőzésére.” 

Alig volt említésre méltó szórakozási alkalom, csak néma bálokat rendeztek: a résztvevők nemhogy nem táncoltak, énekeltek, de nem is látták egymást. Az elmulatni tervezett összeget elküldték a rendezőségnek, az így befolyt összegeket jótékony célra – a Vöröskereszt javára, a sebesült katonáknak, vagy a honvédcsaládok megsegítésére ajánlották fel. A városházán sem tartották meg a szokásos hivatalszünetet húshagyókedden. 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!