Délmagyar logó

2017. 02. 21. kedd - Eleonóra 0°C | 6°C Még több cikk.

Így történt Újszeged elfoglalása és felszabadulása

DélmagyArchív 1918-1921: A szerbek 1918 novemberétől majdnem 3 évig tartották megszállva Újszegedet. Amikor felszabadult, még a kakastollas Csirke Pistának is örült a nép.
1918 novemberében szerb csapatok a Belgrádi egyezményt felrúgva a kijelölt demarkációs vonalon túli területeket foglaltak el. November 17-én megszállták Szőreget, majd néhány nappal később Újszegedet is. Szőregre mintegy 1000 katona vonult be, Újszegedre az első napon mindössze 150. Ahogy megérkeztek, elfoglalták a rendőrőrsöt, elvágták a telefonvonalakat, és az átsiető Somogyi Szilveszter polgármesterrel közölték, hogy a rendet fenntartani jöttek, mivel a békefeltételek szerint Újszeged a demarkációs vonalon belülre esik (ami nem volt igaz). Ezután leállíttatták a hídon átkelő villamosok közlekedését és a közúti hídon másnaptól már csak nappal volt szabad közlekedni.
 
Popovics Milutin szerb kapitány még aznap barátságosan közölte a Délmagyarországgal, hogy nincs parancsa Szeged elfoglalására, békés szándékkal van a polgári lakossággal szemben. A szerb csapatok első félelme nyilvánvalóan az volt, hogy az újszegedi lakosok fellázadnak ellenük, de ez nem következett be. Sőt, úgy tűnt, mintha azontúl a szerb katonák és a szegedi rendőrök együtt vigyáznának a rendre, amíg a békefeltételek ki nem alakulnak.

Újszeged, a szerb község

A következő hónapok eseményei azonban egyértelművé tették, hogy a szerbek maguknak szeretnék a Tisza-Maros-szög településeit. 1919. február 4-én Újszegedet teljesen elszakították Szegedtől. A hídon attól kezdve már csak útigazolvánnyal lehetett átkelni. Aznap megalakították Újszeged községet, amely ezzel közigazgatásilag is elszakadt Szegedtől.
A hidat lezárták, tilos volt élelmiszert átszállítani Szegedre. Szeged 1919. február 5.
A hidat lezárták, tilos volt élelmiszert átszállítani Szegedre. Szeged 1919. február 5.

Az elszakítás bénító hírét már napokkal korábban megírta az újság, ezért számos család elhatározta, hogy Szegedre költözik, főként azok, akiket ide kötött megélhetésük. Február 4-én hajnalban megindult a szomorú hurcolkodás a hídon. Kocsikon, ökrös szekereken, taligákon tolták át az emberek a bútorokat, asszonyok, gyerekek hurcolták batyuban az ágyneműt, uborkás üvegeket és a legnagyobb összevisszaságban mindent, amit mozdítani lehetett az otthonból.

A híd gyalogjáróján egymást taszigálták az emberek. A Tisza medrének közepén, ott, ahol a híd első íve végződik, két, egymásnak szembenéző fekete bakterház előtt egy-egy szuronyos, sisakos francia katona jár föl s alá. Közönyösen nézik a járókelőket, az egész nagy költözködést. De amint a kocsik, szekerek a híd végéhez érnek, a híd két oldalán csoportosan álló szerb katonák azonnal megállítják s megkezdik a vizsgálatot. Belenéznek a szalmazsákokba, a szekrényekbe, a ládákba. Főleg az Újszegedről jövők holmiját
kutatják át behatóan. Élelmiszert is hozhattak át a városba költöző családok, de csak a maguk, már régebben szerzett készletét annyit, amennyit előzetesen a szerb parancsnoknál bejelentettek. Erről igazolványt kaptak, amelyen minden tárgy föl volt sorolva. Némelyik szekér átkutatása hosszú ideig tart. Ez alatt persze torlódás keletkezett.

A ligetben a nap folyamán egész bútorlerakat keletkezett már; az emberek oda vitték bútoraikat, abban a reményben, hogy találnak szekeret, ami átszállíthatná ezeket Szegedre. A hurcolkodást azonban délután 4 órakor berekesztették, a szerbek mindenkit visszaszorítottak a hídról, mindegy volt, hogy sikerült-e áthozni a holmikat vagy fele odaát maradt. Végül 4-500 ember költözött át Szegedre. Eközben a Tisza-partján szegediek tehetetlen tömege bámulta a szomorú eseményt.
 
Újszegeden a szerbek egyik első intézkedése volt, hogy az addig 32 tagú magyar rendőrséget negyedére csökkentsék. Ezután népszámlálásba kezdtek, szolgabírót és piaci bírót neveztek ki – vagyis úgy viselkedtek, mint akik berendezkednek Újszegeden.
 
A vigasztalan napon megmutatkoztak a nagy jellemek is: dr. Léderer Dezső kerületi tisztiorvos Újszegeden maradt, hogy az emberek ne maradjanak orvosi ellátás nélkül.
 
A Délmagyarország 1919. február 6-án újabb szívszorító címmel adott hírt az elszakított Újszeged község első napjáról:
Élet az elszakított városrészben. Szeged 1919. február 6.
Élet az elszakított városrészben. Délmagyarország 1919. február 6.

A szerbek az első napokon lebélyegezték az újszegediek magyar korona papírpénzeit, de piac még nem volt, a népélelmezést a leállt Kendergyár igazgatója, Szász Ernő vette kézbe: a gyár területén disznókat vágtak és ezt árulták az emberek között, hogy a várható élelmiszerhiányt megelőzzék.
 
Az újszegedi állomáson minden váltónál fegyveres szerb őr állt, a vonatokon is csak úti igazolvánnyal lehetett utazni, a közúti hídon pedig néhány hivatalos személyen kívül nem közlekedett senki. Az újszegedi hídfőnél gépfegyveres őrség táborozott, a szegedi hídfőn pedig polgárőrök vigyáztak, hogy ne keljen át senki.
 
Néhány nappal később arról adott hírt a Délmagyarország, hogy Újszegedet teljesen elvágták a szerbek. Azon keveseknek, akik a Bánátba utaztak, reggelente 10-kor kellett gyülekezniük a szegedi hídfőnél, innen egy szerb katona vezette őket a parancsnokhoz ellenőrzésre, csak így ülhettek vonatra.
A közúti híd az 1920-as évek elején.
A közúti híd az 1920-as évek elején.

Az Újszegeden maradt járványkórház alkalmazottjainak a szerb parancsnok szabad közlekedést ígért, és kifejezte, hogy biztosítja a hídon a szabad betegszállítást. A kórházi alkalmazottak többsége azonban mégis Szegedre jött a szerbek elől. Rövidesen küldöttséget is menesztettek a polgármesterhez, hogy a teljes kórházat költöztessék át. Somogyi Szilveszter erre nem volt hajlandó. A személyzetnek kétheti fizetést kínált, de közölte, hogy ha nem térnek vissza, más alkalmazottakat keres.
 
A szegedi polgármester egyáltalán nem akart olyan intézkedéseket hozni, amelyek Újszeged feladására utaltak volna. Somogyi Szilveszter, a maga pragmatizmusával egyike volt azoknak a közéleti embereknek, aki a franciákkal vagy a szerbekkel tárgyalva mindvégig hittek Újszeged visszatérésében.

Hová lett a kincses Erdély?!

A visszatérés nagy napja két és fél évvel később, 1921. augusztus 21-én, vasárnap hajnalban virradt fel. Az elhúzódó békealku szerint a szerbek előző nap ki kellett, hogy ürítsék Újszegedet. Éjjel 2 óra tájban egy magyar járőr Szegedről átkelt a hídon és azt tapasztalta, hogy a szerbek valóban kivonultak.

Az újság szerint Szeged népe már a hajnali harangszóra talpon volt. Annyi találgatás keringett az elmúlt napokban, hogy a kíváncsiskodók csak félig hitték, Újszeged végre visszatér. A lap beszámolója szerint a Rudolf téren (ma: Roosevelt tér) éjszaka magyar katonaság táborozott, Shvoy Kálmán ezredes, a körletparancsnok szárnysegédje pedig a Bagics Rozál-féle vendéglőben virrasztott, híreket várva a szerbek kivonulásáról. A Tisza-parton hajnalban már élénk élet volt, javában gyülekeztek a szegediek. A hídfőt rendőrkordon vette körül, de a kordonon kívül ezrek álltak, feketéllett a tömeg a téren, a kultúrpalota lépcsőit is ellepték az emberek.
1921. augusztus 21-én végre Szegedé lett Újszeged. Szeged  1921. augusztus 23.
1921. augusztus 21-én végre Szegedé lett Újszeged. Szeged 1921. augusztus 23.

A Vár utca felől hamarosan felsorakoztak a nemzeti hadsereg huszárjai, a Széchenyi tér felől pedig megérkeztek a városi elöljárók, köztük Aigner Kálmán főispán és Somogyi Szilveszter polgármester, valamint az állásukba visszatérő hivatalnokok. Amikor a kelő nap korongja megjelent, Újszeged már üres volt, a szerbek elvonultak, a vakok intézetén magyar zászló lobogott. A látványra megpezsdült a nép!
 
A felsorakozott katonaságnak háromnegyed ötkor Janky Kocsárd tábornok, körletparancsnok indulást vezényelt és az egység kettős rendbe fejlődve, vidám katonazene mellett vonult a híd felé. A háború óta talán az első felszabadult éljenzés hangzott fel, a szegediek kendőt, kalapot lengettek, a Tisza szegedi partja fellobogózott regattákkal, csónakokkal volt már tele, indulásra készen, és mindenhonnan éljenzés hallatszott.
 
Az újszegedi oldalon nem szerbek álltak, hanem Quentin francia törzsszázados, az átadással megbízott Antant-tiszt várta a nemzeti hadserget. Tisztelgett a magyar lobogónak, és az újság szerint látható megilletődöttséggel szemlélte a szegediek örömét.
 
Újszegeden lelkesen, sírással-éljenzéssel fogadták a szegediek a szegedieket. Kószó István képviselő, a Tisza-Maros-szög átvételének kormánybiztosa átadta a szegedi polgármesternek Újszegedet, majd Horváth János gimnáziumi tanár mondott lelkesült beszédet („éltessük Csonkamagyarország kormányzó urát, kinek bölcs vezérlete alatt a darabokra tépett, megalázott magyar nemzet elfoglalja méltó helyét az európai nemzetek között"). Túlzásait talán be lehet tudni annak, hogy őt előző délután még a szerb őrjárat botozta ugyanazon a helyen.
 
Somogyi Szilveszter polgármester szavai következtek:

— Kedves Szegedi Testvéreim! Örömmel szorít ma keblére benneteket az anyaváros, melynek két és fél évig elszakított, legkedvesebb gyermekei voltatok. Amikor a híd lezárult és elbúcsúztunk egymástól, — bár semmi alapos okunk nem volt rá, — mégis úgy éreztük, hogy rövid viszontlátásra búcsúzunk. Nem hittük, nem hihettük, hogy ennek az ősi, nagy alföldi metropolisnak egy városrészét bármily kérlelhetetlen kezek is kiszakítsák az anya testéből.
— Én életem munkája legnagyobb eredményének tartom, hogy visszacsatolástokban Isten akarata folytán, nekem kezdeményező és igen fontos szerep jutott. Titeket visszaadtak nekünk, de hol van a dús kalászoktól ringó Bánát; hová lett a kincses Erdély, hová az erdős Kárpátok, Adria gyöngye; az ország számtalan gyönyörűségei mind-mind leszakadtak a haza testéről!

Somogyi polgármesternek ezután az idős Gaál János tett jelentést. Gaál a háború előtt újszegedi rendőr volt, s miután nyugdíjba vonult, Újszegeden telepedett le. A szerbek elvonulása előtti napon részt vett az újszegedi polgárőrséget megszervezésében. Céljuk az volt, hogy a kivonuló szerb katonák fosztogatásától megóvják az újszegediek házait. Másnap felöltötte rendőrőrmesteri díszruháját, előkereste eldugott kardját és jelentést tett a polgármesternek.
Magyar Katonák Szentmihályon 1920 augusztusában. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből.
Magyar katonák Szentmihályon 1920 augusztusában. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből.

Megjött a Csirke Pista!

Ez fogadta a szegedieket:
  • A középületeket kisebb-nagyobb mértékben megrongálták.
  • A vakok intézetéből az összes bútort elvitték
  • A Kenderfonó gyárából viszont nem vitték el a berendezéseket. A gyár igazgatója később elmondta, hogy a berendezés leszerelését már elrendelték, de belgrádi parancsra erről lemondtak.
  • Az újszegedi „községházáról" a szerbek a pénztárral (62 ezer korona készpénz) együtt távoztak.
  • Hiányzott az újszegedi járványkórház felszerelése, és üresen állt a szőregi vámház is.
  • A Vigadó tetőzetén már az eső esett be, a nagy terem táncparkettjén szabadtűzrakás nyomai voltak.
A szerb megszállás alatti atrocitásokat  az újszegediek egy-egy elvakult szerb tisztviselőhöz, katonához kötötték. Volt például egy Szőregről származott Popov nevű őrmester, aki 1920 nyarán lelőtt, majd agyonvert egy felsővárosi fiatalembert a Tisza partján. Ez a Popov a szerb hadsereggel együtt, büntetlenül távozott Magyarországról. Ha azonban a Délmagyarország értesülése helyes, öccsét,  Popov Miloradot 1922-ben elfogták a határon és 12 év fogságra ítélték. Popov Milorad a megszállás előtt Szőregen volt községi kocsis, majd belépett a szerb hadseregbe és egyike volt azoknak akik a vonatokon utazókat ellenőrizték. Itt kegyetlen, megalázó módszereiről volt hírhedt: rendszeresen motozta az utazó nőket és kobozta el a szállított élelmiszert.

Az újszegedi megaláztatásokra jellemző eset, hogy 1920 nyarán a  szerbek ünnepséget rendeztek a rigómezei győzelmük évfordulójára, amire a magyaroknak büntetés terhe alatt kötelező volt elmenni. Ez alkalommal szerb kaszinóvá rendezték át a Vigadó melletti cukrászdát. Ott azonban – az újszegediek bevallása szerint – a szerb tisztek szépen viselkedtek velük. A népünnepélyeken felváltva játszottak magyar és szerb zenét, a mulatságot pedig magyar csárdás zárta.
 
Az újság szerint a felszabaduló Szőreg község magyar lakói is kitörő üdvözléssel fogadták az érkező magyar katonákat. A helyi szerbek a lap szerint a szerb katonákkal együtt felpakoltak és eltávoztak a faluból; egész házsorok maradtak üresen. Az itteni feszültségekről a magyarok beszámolói árulkodtak: nem volt férfi a faluban, akit meg ne botoztak volna, s a helyi szerbek pedig különböző előnyöket élveztek a megszállás alatt. Mai szemmel az újság beszámolója meglehetősen egyoldalú, bár nem kizárt, hogy tényleg akkora volt az öröm, hogy a Csirke Pista névvel illetett kakastollas csendőr-szakaszvezetőt is kitörő boldogság fogadta. Szőregen a magyar közigazgatás első dolga volt a községházáról leverni a ciril betűs „átkos" feliratot.

Tízezer szegedi kelt át aznap Újszegedre

A szegedi tanács nagyon előrelátóan már a visszatérés napjára újra bevezette a hídpénz szedését a közúti hídon (és lényegében a híd 1944-es felrobbantásáig ez meg is maradt). Járókelőknek, kerékpárosoknak, taligásoknak, lovasoknak, fiákereseknek 1 korona volt a hídpénz, de a járművekben utazó minden további személy 20 fillért fizetett. A kétlovas hintók és gépjárművel 2 koronát és a további személyenként 20 fillért fizettek.
 
Az augusztus 21-én hajnalban összegyűlt emberek reggel 8 órától mehettek át szabadon a hídon Újszegedre. A városi tanács gondolt rá, hogy addigra helyén legyen a hídpénzt szedő alkalmazott. A közönség valósággal megrohanta a hídpénztárt. Noha az átkeléshez még ki kellett fizetni a szegedi rokkantak egyesülete által a „felszabadulás örömére" szedett 2 koronát is, ezt sem bánta senki. – Végre egyszer már fizethetünk – így szólt a nép humora, és áradtak az emberek a két és fél éve nem látott Újszegedre.
 
A hídpénz jó üzletnek bizonyult, mert 11 óráig körülbelül 5000 ember zarándokolt át a hídon és még ugyanennyi fürdőző, csónakozó úszott, evezett át a Tiszán.
Tízezer ember ment át Újszegedre. Szeged 1921. augusztus 24.
Tízezer ember ment át Újszegedre. Szeged 1921. augusztus 24.

A lelkesedés mellett a szegedi ínség is hajtotta az embereket. A bánáti, bácskai falvak elszakítását már 1918-tól megsínylette a szegedi piac, de amikor már az észak torontáli falvak sem hozhattak be élelmiszert, az válságos helyzetbe sodorta a város ellátását. A nagy napon sokan azért indultak Újszegedre, hogy olcsóbban bevásároljanak. Ők azonban a lap szerint üres kosarakkal tértek vissza, csalódottan, hogy a túlsó parton még drágább volt minden, mint Szegeden.

Ilyenek voltak a szerbek utolsó napjai Újszegedről nézve

Az újság Újszeged visszatérésének 3-ik évfordulóján visszemlékezést közölt a szerb megszállás utolsó napjairól. Egy meg nem nevezett szemtanú mesélte el a lapnak, hogy Léderer doktorral (aki orvosként átjárhatott Szegedre) Aigner főispán előzőleg közölte: a bevonulás augusztus 19-én hajnalban lesz, s kérte, hogy az orvos terjessze el a nép között a dátumot. Dr. Léderer augusztus 17-én beteglátogatás címén vette sorra az embereket, s rövidesen már mindenki tudta a nagy hírt.

Másnap, tizennyolcadikán piac volt Újszegeden. Mindenki a piacra ment, hogy újabb, részletesebb híreket halljon. Néhány átcsempészett szegedi újság is került oda, amelyek a bevonulás minden részletét közölték. De közkézen forgott egy szabadkai újság is, amelyet Chromisch szerb csendőr főhadnagy hozott. Ebből hangosan felolvasták azt a cikket, amely szerint a Tisza-Maros szögét az Ántánt végleg a szerbeknek adta cserébe a horgos-martonosi részért. A szabadkai lap híradását senki sem hitte volna el, de a hírt látszólag megerősítette az a hír, hogy Chromisch főhadnagy tizennyolcadikára kitűzött esküvőjét — az újszegedi bíró leánya volt a menyasszonya — el nem halasztották volna. Az esküvő elhalasztásában Újszeged lakossága a szerbek továbbmaradásának a jelét látta. A piac szokatlanul sokáig tartott. Az emberek vásároltak, csakhogy maradhassanak, a szerbek pedig heccelték a várakozókat. Gúnyosan mutogatták a szegedi lapok hazug híreit... Végre tizenegy órakor megunták a mulatságot és csendőrökkel feloszlatták a piacot. Mindenki szomorúan ment haza, a fiatalság pedig a SzAK-pályára ment ki.

Ezt élték át az újszegediek az utolsó napokban. Szeged 1924. augusztus 24.
Ezt élték át az újszegediek az utolsó napokban. Szeged 1924. augusztus 24.

Az újszegedi cukrászda a Ligetben.
Az újszegedi cukrászda a Ligetben.

Az újszegedieknek feltűnt eközben, hogy tíz óra felé negyven üres szekér jött be Újszegedre rudakkal és kötelekkel felszerelve. Minden szekéren két szerb férfi ült. A kocsik a kisvigadó és a templom közötti parkrészben ütöttek tanyát. Senki sem tudta céljukat és megjelenésük nagy nyugtalanságot keltett. Rablásra, fosztogatásra gondolt mindenki, Csóthy Jenő, Léderer Dezső dr. és Zsembery Károly azonnal kimentek a SzAK-pályára és felhívták az ott tartózkodó fiatalságot, hogy akadályozzák meg valahogyan Újszeged kirablását.
 
Az újszegedi fiatalok ekkor szervezték meg a polgárőrséget. Három éjszakán át őrködtek a lakosság vagyona fölött. A szerbek tudtak erről a szervezkedésről, de nem tehettek ellene, mivel már kevesen voltak, az Újszegeden állomásozó francia tiszt pedig közölte velük, hogy segítségére nem számíthatnak, ha kiváltják a lakosság ellenszegülését. A titokzatos negyven kocsi így üresen hagyta el Újszegedet.

— A szerbek hat óra után már senkit sem engedtek ki az utcára. A kertekben és a park bokrai között mégis élénk volt az élet. A fiatalság veszedelmet nem ismerve, továbbra is fenntartotta az összeköttetést egész Újszegeddel. Nyolc órakor két újszegedi úr a fényjelekből tudta, hogy másnap, tizenkilencedikén nem következik be Újszeged felszabadulása, de a hírt nem közölhették senkivel, mert a szerbek csendőrökkel őriztették őket.

Pedig ekkor az újszegedi nép már készült a magyarok másnapi ünnepi fogadására. Az asszonyok sütöttek-főztek és kötötték a csokrokat. Hajnali négykor az újszegediek ünneplőbe öltözve elindultak a Tisza-hídhoz. De ott a bevonuló magyarok helyett csak gúnyolódó szerb katonákat találtak. A szerbek a vakok intézete felé egy elhagyott bárkához (itt történt a Popov-féle gyilkosság!) tereltek mintegy 40 embert. Az ünneplőbe öltözött emberekkel, asszonyokkal és gyerekekkel lehurcoltatták a bárkát a Tisza vizéhez:

Aki nem emelte elég jól, azt puskatussal bökték oldalba. A parton beakarták ültetni a lukas dereglyébe a megrémült embereket, de a szegedi oldalon, ahonnan távcsővel figyelték a történteket, megmozdult a magyar huszárság, zajongott az összeverődött tömeg, úgy, hogy a szerbek tehetetlen dühükben szabadon engedték foglyaikat, csupán összesározott ünneplői ruháikon gúnyolódtak.

Újszeged, a szerb köztársaság

Ha ez nem lett volna elég csalódás, augusztus 19-én a magyarok helyett 150, ünneplőbe bújt szerb paraszt érkezett Újszegedre és Quentin francia kapitányt keresték. Mire az Antant-tiszt délután előkerült már csak százan maradtak, de ők azt állították, hogy a Tisza-Maros-szög falvainak nevében érkeztek, és kérik, hogy a területet ne csatolják vissza Magyarországhoz, hanem alakuljon belőle önálló köztársaság, az Antant pedig addig is hosszabbítsa meg a szerb megszállást. A naiv próbálkozás önmagában is csak a zavarkeltésre lett volna jó, de szerencsére a helyszínen tartózkodott a deszki Gerliczy Félix. A báró a tömeg között a századoshoz furakodott, és franciául világosította fel őt, hogy parasztokat Törökkanizsáról és Óbébáról verbuválták, semmi közük sincs a magyar falvakhoz. A százados erre közölte, hogy augusztus 21-én hajnalra a szerbeknek ki kell üríteniük a területet, majd elbocsátotta a küldöttséget.
 
Erre a hírre újra visszatért az újszegediek reménye. A szerbek este még letartóztatták Léderer doktort, de ki is engedték hamarosan, mert a komisszár felesége beteg lett. Később Horváth Jánost, az újszegedi internátus igazgatóját fogták le a csendőrük, és a 25 botütésből (ez a büntetés Magyarországon már nem létezett) a felét meg is kapta, mire a francia tiszt közbelépett. Mindkét magyar tisztviselő Quentin kapitány lakásán töltötte az éjszakát.
 
Este az utolsó kocsi a szerb komisszárt vitte el. Újszegeden nem maradt más a szerb megszállók közül, mint Chromisch csendőrfőhadnagy, akinek a magyar bevonulás napján volt az esküvője Újszegeden.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Rendőri készültség kellett az öngyilkosok temetésén

Rendőri készültség kellett az öngyilkosok temetésén
DélmagyArchív 1924: Rókusi asszonyok káromolták az öngyilkos varrólány szüleit. A nép felelőst… Tovább olvasom