Sorozatkritika: – Black Mirror 6. évad

Amikor elkezdődik az első epizód (Joan szörnyű), még nem fog el az érzés, hogy Black Mirrort nézek. Aztán telnek-múlnak a percek, és az érzés továbbra sem kerülget. Ez nem is Black Mirror, fogalmazódik meg bennem a gondolat, pedig akkor még nem tudom, hogy épp egy olyan epizódot nézek, ami még mindig közelebb áll a sorozat eredeti világához, mint a 6. évad többi epizódja (talán a 3. részt leszámítva). Aki látott már klasszikus Black Mirrort, az tudja, hogy a sorozatban jelentős szerephez jut a technológia, amit a szereplők és/vagy a társadalom rosszra használ, illetve visszaél vele. Azt is tudjuk, hogy a sorozatban a fordulatok is jelentős szerephez jutnak, azaz sok esetben kiderül, hogy a végén át kell értékelnünk az addig látottakat. A Black Mirror azon kevés sorozat egyike, amelyekről lehet és kell is beszélni, mert rengeteg kérdést felvetnek, ezáltal hűen megvilágítva az aktuális technicista korszellemet. Ehhez képest most a sorozat atyaúristene, Charlie Brooker irányt váltott. Két-három évvel ezelőtt, a Covid-időszak idején már cikkeztek arról, hogy a sorozat új évaddal jelentkezik, de akkor még csak egy remek gerillamarketing tanúi lehettünk. Brooker plakátkampányától volt hangos a filmes sajtó, a plakáton ugyanis csak egy tükör volt látható, amiben maszkos magunkat láthattuk viszont, a felirat pedig a sorozat 6. évadát reklámozta, amit most élünk át, mindenhol. Tekintve ezt a szenzációs álbeharangozót, még inkább meglepő, hogy ez a 6. évad, amivel valójában előrukkoltak, mennyire nem reflektál a korszellemre. A már említett Joan szörnyű című epizód még hagyján, hiszen – és itt jön az alkotók merész húzása – ez a rész pellengérre állítja a streamingszolgáltatók (itt konkrétan a Netflix!) hamis és profitorientált világát. Egy többszörösen „meta”-történetről van szó, amiből megtudhatjuk, hogy mennyire nem érdekli a showbizniszt a vidámság, azaz mennyire nincs kereslet a pozitivitásra. Ebben a részben még csavar is van, noha kétségtelen, hogy nem annyira áll-leesős, mint a klasszikus Black Mirrorokban.

A második epizód (Loch Henry) egy skót kisvárosba kalauzol bennünket. Az egykor szebb napokat látott település kong az ürességtől, csodás természeti kincsei ellenére nem jönnek a turisták. A cselekmény első felében választ is kapunk a miértekre. A város közelmúltját eltűnések, gyilkosságok mocskolták be, és ennél most több sem kell idetévedő hőseinknek, hogy dokumentumfilmet forgassanak a pár évvel ezelőtti eseményekről és annak utóhatásairól. Mint látható, a metajelleg ezt az epizódot is jellemzi. Műfaji értelemben thrillerről beszélhetünk, amihez pazar hangulati díszletet szolgáltat a kihalt skót-felföldi táj. Kicsit a 4. évados Krokodilra emlékeztet az epizód, azzal a különbséggel, hogy ott jelentős szerepet játszik a technológia. Itt ilyesmiről már szó sincs, hovatovább a Loch Henry egy ponton túl a horror területére is bemerészkedik. Egy bizonyos erkölcsi dilemma is megjelenik a végén, ennek ellenére nem ez az epizód lesz az, amiről még sokat fogunk beszélni.

Hanem a soron következő, a Beyond the Sea. Lassú sodrású pszichológiai dráma, két asztronauta főszereplésével. Az epizód újragondolja a klasszikus szerelmi háromszög tematikát, fekete tükröt tartva a jól ismert téma elé. Annak ellenére, hogy a cselekmény a Holdra szállás idején játszódik, a technika központi szerephez jut. Miközben hőseink az űrben sodródnak, lehetőségük van arra, hogy egy replika révén továbbéljék életüket a családjukkal, a Földön. A replika voltaképpen egy robot, ami a megszólalásig hasonlít biológiai önmagukra. Egy bizonyos szerkezet segítségével az űrhajón rákapcsolódhatnak a tudatukkal a replika testéhez, ezáltal élhetik a saját életüket a saját otthonukban. Még az epizód első harmadában bekövetkezik egy szörnyű tragédia, ami elindítja a lavinát. A Beyond the Sea a történetmesélés magasiskoláját nyújtja, és ha sikerül ráhangolódnunk a kimondottan lassú vonalvezetésre, katartikus élményben lehet részünk. Az új évadban ez az egyetlen epizód, ami szerintem még a korai (értsd: a legjobb) évadokba is beférhetne.

A negyedik epizód (Mazey Day) az eddigi legmegosztóbb évad legmegosztóbb része. Itt megint előkerül a showbiznisz világa, ezúttal a paparazzik, azaz a lesifotósok szemszögéből. Hőseink egy olyan világsztár után nyomoznak, akiről feltételezhető, hogy drogos életmódja miatt tűnt el a nagy nyilvánosság elől. A minél jobb képek készítése érdekében végig tilosban járó paparazzik végül olyan titokra bukkannak, amit rémálmaikban sem gondoltak volna. Ez a felismerés azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy tovább kattintgassák a fényképezőket. 

Az utolsó rész (Demon 79) stílusgyakorlatnak beillő múltidézés. Ha túl tudunk lendülni azon, hogy a démon inkább vicces, semmint rémisztő, akkor szórakoztató ez a rész is. Persze a legtöbben nem ezt várjuk a Black Mirrortól. Egyrészt jogos a nézői csalódottság, másrészt el kell fogadni azt is, hogy ez Brooker sorozata, nem a miénk. Kicsit olyan ez, mint amikor egy rockbanda tér le az addig kitaposott útról. Sok rajongót veszíthet el ezzel, de akár nyerhet is vele. A Black Mirror felnőtt, a saját útját járja, neki ne parancsoljon senki!