Két férfi ült a szomszédos asztalnál, szilveszter másnapja volt, már újév. Hogyan találtunk erre a kicsiny, békebeli bisztróra, meg nem tudnám mondani. A férfiak nem voltak már fiatalok, kicsit testesek voltak, az arcuk gyűrt, puffadt, és az egyiknek még ott villogott a hajában a szilveszteri konfetti. Teát ittak. És rumot. Ezt érdekesnek találtuk, így kezdeni az évet, bátor és független megoldás. A férfiak arról beszélgettek, hogy ha el kellene menniük egy lakatlan szigetre, de vihetnének egy másik embert, egy nőt persze, ki lenne az. Kicsoda női lényt vinnének a dzsungelbe, az óriás páfrányok, indafüggönyök, tenyérnyi pókok közé. Ó, mennyire ismerjük ezeket a hasztalan képzelgéseket, igen, hogyha nyernénk a lottón, hogyha újra fiatalok és egészségesek lehetnénk, ha akkor azt mondjuk, nem, ha azt mondjuk, igen satöbbi. Lakatlan sziget, na hiszen!
Akkor meghallottuk, hogy a konfettis beszél. Kellemes hangja volt. Rekedtsége ellenére is olajos, férfias hang, őszinte tónusok. Tudod, magyarázta a konfettis, én már elváltam egyszer, és bár az első feleségem jó asszony és rendes ember, nem őt vinném a szigetre. A mostani feleségem ugyancsak rendes, hibátlan teremtés, de persze őt se vinném. És hát ismersz, nem kizárt, hogy lesz harmadik feleségem is, tudod, milyen vagyok, hogyan rontom el, ami jó, hogyan vágok újba, ismeretlenbe, ám abban biztos vagyok, hogy őt, a leendő harmadik vagy negyedik feleségemet se vinném el arra a szigetre!
Miután mindezt elmondta, ivott egy kis rumot, de tisztán itta. Aztán elnézett az asztalok fölött, s a társa pillantása követte az övét. A pultra poharakat, csészéket rakosgatott a pincérnő. Középkorú, fekete hajú nő volt, fehér blúzban, fekete szoknyában, magas szárú gyógycipőben.
Őt vinném, mondta, őt, és megremegett a hangja.
De hát miért nem veszed feleségül, ha már? – jegyezte meg a társa.
A konfettis hajú eltűnődött.
Álmodsz te azzal, aki a tiéd?
A társa hümmögött, most ő ivott rumot, én igen, szoktam a feleségemmel álmodni. Újra a pincérnőre nézett, azért arra a szigetre én is elvinném őt. A pincérnő erre abbahagyta a poharak pakolgatását, és váratlanul az asztalukhoz jött, hozta a rumosüveget, félig fáradtan elmosolyodott. Csakhogy én síelni szeretek, fiúkák, mondta, síelni, bobozni, szánkózni és hógolyózni.
Azzal sóhajtva rumot töltött, és felállt, grátisz, mondta még, és ment vissza a használt csészékhez, poharakhoz, a süteményesvillákhoz, egy használt, nem múló világhoz.
14°C
Hozzászólok! 
