Gémes Eszter végigküzdötte tanyai életét, mire kiderült, hogy írói tehetség, annó 1972

1967-ben a balástyai pap elmondta Bálint Sándor néprajztudósnak, hogy van a faluban egy özvegy parasztasszony, aki saját tanyai világáról ír történeteket. A biztatásra azután Veszelkáné Gémes Eszter 67 esztendősen elküldte írásait egy budapesti múzeumi pályázatra, s mindjárt díjat nyert. Egy év múlva Juhász Antal néprajzkutató biztatására már 267 oldalas kéziratot küldött a Móra múzeum gyűjtőpályázatára, s onnantól folyamatosan írt – amikor nem kellett a ház körüli gazdasággal foglalkoznia.

Gémes Eszterről kiderült, hogy nemcsak értékes néprajzi visszaemlékező, de elbeszélői tehetség is. 1948-ban kezdett írni, úgy emlékszik, akkor, amikor elolvasta Móricz Zsigmond Rózsa Sándor című regényét – és történeti hibát talált benne. Móricz a Veszelkákat Röszkére tette, Eszter néni viszont a első férje családjában fennmaradt hagyományból úgy tudta, hogy a betyár Veszelka Imre a balástyai tanyákon bújkált.

A balástyai asszonynak az írás alighanem a belső békét is meghozta. Gémes Eszter 1901-ben született, édesanyja analfabéta volt. A Balástya Őrhalmi iskolában 6 elemit végett, kitűnő tanuló volt, a szegénység miatt mégis napszámba kellett mennie. Édesapja mellett kitanulta a férfiak kétkezi munkáit, a háború után pedig a csengelei boltosnál cselédeskedett. Családi kényszer hatására házasodott a módosabb Veszelka családba, de nem volt jó sora, s 1937-ben özvegyen maradt. Második férje dologkerülő volt és ivott is, így tőle 2 év után elvált. Magára maradt: „Ott álltam egyedül, de sem községtől, sem rokontól nem kértem segítséget. Részes földeket fogtam, hozzáfogtam építkezni, 11 évre tudtam befejezni... Az írással nem hagytam fel, életszükségletté vált. Hiszen a népek közt élek, mint nyitott könyvből olvasok belőlük, előttem szokásukat, örömüket, bánatukat, mindent kitárnak.”

1971-ben a Tiszatáj közölt tőle elbeszéléseket, 1972-ben pedig Horváth Dezső riportjából megismerték a Délmagyarország olvasói. Ebben mesélte el, hogy az írásait a világért sem küldte volna el egy szerkesztőségbe. Oda különösen nem, ahol nyomdafestéket ígérhettek volna. Félt. „El nem viseltem volna én azt, ha kigúnyolik, amit csináltam.” Annyira, hogy első pályázatra küldött spirálfüzetéhez nem adott semmi más útmutatót személyéről, csak egyedül a jeligét, ami így szólt: “A rög gyermeke”. Pesten azután, így fogalmazott a tanyai asszony, akkora asztalt terítettek, amilyet ő még nem látott, és mindenki őt faggatta.

Az iskoláról mesélte Gémes Eszter, hogy amennyien voltak, sokan a fal tövében ültek le, mert pad nem jutott. A módszerek is különböztek attól, amit ma helyesnek tartunk. De a sodró történetmesélést nem lehet mosoly nélkül hagyni: „A szülő így adta be gyerekét az iskolába: A tanító úr kigyelmére bízom a gyerököt. A bűr repedhet, de a csontja ne törjön. Nekem pedig ne izengessen a tanító úr, hogy verjem meg otthon, mert rossz volt. Hogyan verjem én meg, ha nem haragszom rá? Ha elfogy a pálcája, akkor szóljon, majd én kipótolom.” – mesélte kollégánknak.

Ami a modern életet illeti, Gémes Eszter úgy látta, az autó kell, mert „hátán nem viheti be a piacra a holmit a mai ember”. De ő azért nem ült volna bele, mert szűk. „Különben is, hol van ez ahhoz a gyönyörűséghez, mint amikor befonta valaki a két szép lova szép sörényét, megfeszítette a lábát a saroglyában, csak pisszentett egyet, és gangosan röpült ki a faluból. Az volt a valami, nem az autó.”

E cikk után Horváth Dezső A tizedik ember című szociográfiai kötetének bemutatójára 1985-ben meghívta Gémes Esztert is a szegedi Royalba. Ott aztán a 84 éves asszony úgy jellemezte a tanyajáró újságíró munkáját, hogy az felért egy második Táncsics-díjjal: „Horváth Dezső ölelközött a főddel, az mög üvele... A nép pártolta Horváth Dezsőt, pártolja most is ... Aszongya a szomszédasszonyom, szóljunk a Horváth Dezsőnek, majd elintézi az. Az se atyaisten, mondja a másik. Nem, de az helyretöszi a dolgokat.”

“Ha mindig írna, akkor se győzné, amit a tanya emberéről tud” – mondta róla Horváth Dezső, és a Délmagyarország kétszer is próbára tette. 1978-ban a lap folytatásokban közölte a 77 éves Gémes Eszter Mindig magam című önéletrajzi írását, majd 1981-ben Rózsa Sándor történeteit. Előbbi könyv alakban is gyorsan elfogyott boltokból, s ma is érdemes megnyitni a Délmagyar digitális archívumában: lebilincselő, közvetlen beszédű olvasmány.

Talán életének legszebb napja volt, amikor a 79 éves Gémes Eszterrel 1980-ban Balástyán rendeztek író olvasó találkozót. 1985-ben hunyt el, „Mindig magam” – ez áll a sírkövén. Ma már az ő nevét viseli a falu könyvtára.