Szelíd lovak Makó belvárosában – Fotók

Horváth Zoltán a lovak szeretetét a szüleitől örökölte, akik gazdálkodtak. Akkoriban nagyjából minden háznál voltak lovak – a paraszti világban fogasoltak vele a fokhagymának, ekekapáztak a kukoricának és hasonló munkákra fogták be őket. A lovak általánosan elterjedt tartása a rendszerváltás körüli időszakban fejeződött be, amikor megérkeztek azok a nagy mezőgazdasági munkagépek, amelyek teljesen kiváltották az élő erőt.

Ő maga 25 évesen vásárolt magának először lovat – azaz pontosan 40 éve, most ugyanis 65 esztendős. Tanult lovagolni is, de mindjárt a kezdetekkor fogathajtó lett, méghozzá A kategóriás. Egyes fogatot hajtott.

A versenyzői múltra egy egész szekrénnyi serleg, kupa és oklevél emlékeztet.

Ott volt minden komolyabb hazai versenyen és nem egyszer járt sikerrel. Összebarátkozott neves hajtókkal, például a Lázár fivérekkel is, de be kellett látnia, hogy egyszerű, nem különösebben tehetős emberként itt nincs sok keresnivalója.

– Volt, hogy a segédhajtómmal együtt vittünk porlevest, azt ebédeltük verseny közben – emlékszik vissza. Az igazi gond persze az edzési lehetőség hiánya volt.

Örül a fürdő sikerének

Amikor 2012-ben megnyílt a Hagymatikum, akkor jutott eszébe, hogy lehetne fantázia abban, ha a turistákat kocsikáztatni vinné. A fürdő akkori igazgatója azt is felajánlotta neki, hogy kijelöl egy külön drosztot neki a bejárat közelében, ő azonban nem élt a lehetőséggel. Akkor ezt munka mellett csinálta; a vasútnál dolgozott váltókezelőként, és onnan is ment tavaly novemberben nyugdíjba – az eredeti szakmája egyébként hentes.

Abban az időben, amikor elkezdte, a városban sokan kételkedtek, nem voltak biztosak abban, hogy a fürdő vonzani fogja a turistákat, és az idegenforgalmat mint iparágat sikerül meghonosítani Makón.

Ő természetesen azok közé tartozott, akik bizakodtak, és örül, hogy igaza lett.

– Már olyan vendégeket is viszek olykor, akik öt éve visszajárnak Makóra minden évben. Volt olyan is, aki legutóbb ajándékkal lepett meg – meséli mosolyogva.

A városban persze alkalmilag mások is foglalkoznak kocsikáztatással, de ő az egyetlen, akit szinte bármikor fel lehet hívni. És ami miatt még különleges, amit ő csinál, az az, hogy a befogott két ló hátára séta közben fel is lehet ülni, az állatok ugyanis rendkívül fegyelmezettek, szelídek. Vendégeinek nem csak a várost mutatja meg, még a Maros-partra is kiviszi őket.

– Volt, aki a végén megölelt azzal, hogy ez volt a nyaralás legnagyobb élménye – teszi hozzá.

Rezgő és Napsugár

Miközben beszélgettünk, megmutatta, kiknek és miknek köszönhetően tud nem mindennapi élményt nyújtani azoknak, akik megkeresik. Az istállóban ott a két sötét színű nóniusz kanca, Rezgő és Napsugár – anya és lánya.

Az állatokon rögtön látni, hogy csakugyan rendkívül barátságosak, egyből engedik, hogy az ember megsimogassa őket, oda is jönnek.

– Nagyon sokat kell velük foglalkozni – vallja meg, és megjegyzi: családtagnak, társnak tekinti őket.

– Nincs hétvége, nincs ünnepnap, ezek minden nap igénylik a törődést. Tisztán kell őket és a helyüket tartani, nyáron fürdetem, télen porszívózom őket – mondja. És akkor az élelmezésről még nem is beszéltünk. De a legfontosabb, hogy nagyon sokat kell velük foglalkozni.

– A lovakat soha nem szabad ütni, bántani, szépen kell velük bánni és akkor mindent megtesznek, amit az ember kér tőlük. Tulajdonképpen ezt a gondoskodást hálálják meg munka közben – mondja.

Kocsiból pedig többféle, kisebb-nagyobb is akad: van például vadászkocsi, amire akár 36-an is felférnek, de még szánkó is. Szomorúan jegyzi meg: az utóbbi években már nagyon ritkán esik annyi hó, hogy a talpfáknak elég legyen, ezért aztán kerekeket is szerelt az alkalmatosságra.

Mindenki örül

Hogy miért csinálja mindezt nyugdíj mellett?

– Két okból. Egyrészt, mert nagyon szeretem a lovakat, és így elő tudom teremteni azt, amibe a tartásuk kerül. A másik ok az emberszeretet. El sem tudom mondani, mekkora öröm számomra, ha azt látom, hogy a gyerekek felszabadultan nevetnek, vagy a felnőttek a mindennapi stresszt egy időre levetve boldogan integetnek a járókelőknek – mondja.

Tapasztalatai szerint a lovas kocsi látványának mindenki örül, még a máskor idegesen dudáló sofőrök arca is felderül.

– Ha elmegyek egy óvoda mellett, a gyerekek a kerítéshez szaladnak és kiabálják a lovak nevét. Azoknak a gyerekeknek pedig, akiket viszek, azt szoktam mondani, ha énekelnek, akkor a lovak vágtázni fognak. Ők persze nem veszik észre azt az apró mozdulatot, amivel közben az állatoknak jelzem: gyorsítsanak – kacsint.

Mostanra ő is, a lovai is idősebbek, de amíg mindhárman bírják, nem fogja abbahagyni.

– Van feleségem, egy fiam, meg egy lányom, és egy fiú- illetve egy lányunokám, de sajnos senkinek sem tudom átadni a stafétát. A fiammal versenyeztünk is, készített kocsit, mert asztalos a szakmája, de sajnos a lovakra nincs ideje – árulta el.