Tábith Márton gyermekkori emlékei

– Mi még otthon születtünk, háznál, nem volt orvos csak bábaasszony. Nekem még van szülőfalum, Munkástelep és szülőházam, az Árpád utca 21. szám alatt – kezdte történetét a 70 éves Tábith Márton. Sokáig édesapja vitte a helyi szatócsboltot – az államosítás után egy évig alkalmazottként dolgozott saját üzletében –, ahol mindent, például kenyeret, italt, lámpaolajat, cukorkát vehettek a lakosok. 1959-től 1964-ig, ötödikes koráig járt a munkástelepi iskolába, utána a pusztaszeribe, 1965-ben költöztek először tanyára, majd a községbe. 

Falu és község

– Munkástelep volt a falu, Pusztaszer a község, így különböztettük meg egymást – árulta el Márton. Kecskeméten végezte a gimnáziumot, Vásárhelyen az állattenyésztési főiskolát, Orosházára nősült, 33 évig Makón lakott és 6 esztendeje él Szegeden. Rendszeresen visszajár a család a telepre, tartják a kapcsolatot az ottaniakkal, az unokáknak is évente megmutatják, elmesélik honnan származnak. Nosztalgiáznak. A Tábith család népes, manapság is legalább 50 tagot számlál.

Gyermekkor a telepen

– Édesanyám kemencében sütötte a kenyeret és a lángost. Tehenet, lovat és birkát tartottunk – reggel suli előtt ki kellett hajtani a nyájat a pusztába legelni, és előfordult, hogy visszafelé a hatalmas ködben eltévedtem –, és volt pár hold földünk a határban. Az állatoknak a vizet az ásott kútból mertük, az ivóvizet a falu közepén fúrt artézi kútról hordtuk, az asztalon állt a vizeskancsó és a vizeskorsó, utóbbiból ittunk mindnyájan. Vitaminok helyett papsajtot, zöldbarackot és olajfabogyót ettünk, az energiabombát pedig a zsíros és cukros kenyér jelentette, de kenhettük még vajjal, túróval, tejföllel, lekvárral, ettük leveshez és túrós tésztához, húshoz és még sorolhatnám. Ha kenyér volt, minden volt – jelentette ki Tábith Márton, akinek két gyermeke született és három unokája van.

A konyha és a kisszoba földes padlójú volt, és Márton gyermekkorának elején az áram még nem ért el Munkástelepig, se a kövesút – derül ki Őskövület című írásából. 1960-ban, amikor bevezették az áramot Munkástelepre, a petróleumlámpák a polcra, a sutba kerültek és lett utcai közvilágítás is. 

– Megjelent a televízió is, de csak egy volt a faluban, az iskola osztálytermében a szekrény tetejére került. Odajártak az emberek, a népek nézni a műsort, csodáltuk és drukkoltunk Papp Lacinak.

Az osztályteremben elfért négy évfolyam gyerekserege, és a jobb, enyhébb időben még akadt, akit mezítláb engedtek szülei az iskolába. Olajos padló, szenes kályha, lábakon álló nagy tábla jellemezte. Akkor a fenekes, a körmös, a sarokba térdeltetés még bevett nevelési módszer volt. A betűvetést tintába mártogatós tollal tanulták, és a füzet csomagolópapírja – akárcsak a címke – mindenkinek egyforma, kék színű volt. 

– Játszótér nem volt a faluban, maga a falu volt a játszótér. Gyerekparadicsomba születtem – mondta mosolyogva.

Fejlődés

– Átéltem a fejlődést, amikor az áramot bevezették a faluba, a kövesút is elért minket és megérkezett az első busz, ami azt jelentette, nem kell kilométereket gyalogolni vagy biciklizni, hogy buszra vagy vonatra szállhassunk. Láttam az első Hoffer traktort szántani, az első kombájnt aratni és édesapám is megvette az első Danuvia motorját – sorolta Márton.

Politikai viharok

– A politikából nem sokat értettem, pedig zúgtak felettünk a viharai. A padláslesöprések, az 1956-os forradalom eseményei, a politikai és koncepciós perek, sőt kivégzések. Az emberek az udvarunkban ültek, néztek fel az eresz alá, mert ott volt a telepes rádiónk kivezetett hangszórója. Hitték is, meg nem is amit mondtak, általában csak hazug ládának hívták a rádiót. 1959-ben a téeszesítéskor kivezényelt munkásagitátorok jöttek teherautókkal, igyekeztek mindenkit beterelni a közösbe, a férfiak bujkáltak a környéken, elmentek otthonról. Végül csak ketten nem léptek be, Piti Sándor a volt boltos és az édesapám. Földönfutóvá tették a falut. Anyagiakban szűken, de emberségből jól álltunk. A „böcsületnek” nagy becsülete volt, az adott szó kötelezett, a kézfogás szentesített, az eskü egy életre szólt – sorolta és idézte fel az akkori munkástelepi eseményeket Tábith Márton.

Közben mobilján megmutatta az egy éves korában készült fotográfiát, melyen a feketével beszegett fehérre meszelt fal előtt az ’50-es évekre jellemző kantáros rövidnadrágban áll egy szelet kenyérrel a kezében.

Játékok és mulatságok

– Már említettem, hogy az egész falu a játszóterünk volt és feltaláltuk magunkat. Csináltunk kancsikát, különböző játékszereket, a természet sok lehetőséget kínált, télen például csúszkáltunk a magunk készítette kétélű, drótos korcsolyával és gusztonyt is gyártottunk hozzá, azzal löktük magunkat a jégen. Jó szórakozás volt mind – mesélte Márton.

– Az emberek törődtek egymással, segítettek a másiknak, szorosak voltak a kapcsolatok, senki sem lógott ki a sorból. Reggelig tartó, jókedvű disznóvágásokra, disznótorosokra emlékszem. Estefelé hívatlanul is átmentek a másikhoz, ha munkában találták őket – például kukoricát morzsoltak – leültek közéjük, segítettek, beszélgettek és nótáztak. Ez hiányzik, és nem elsősorban Munkástelepről – mondta végezetül Tábith Márton, aki megígérte: ott lesz a hétvégi centenáriumi ünnepen.