Sugaras górék, tulipános kapuk

A napsugaras oromzatokról már sokszor írt lapunk, de ennél jóval színesebb volt az, ahogyan a szegedi nagytáj népe építkezett. A szegedi dohánytermesztők kirajzása mellett az is tarkította a térség építészeti kultúráját, hogy különböző etnikumok telepedtek meg ezen a részen, olvastuk A szegedi nagytáj építészeti útmutatója című kiadványban. A kutatás, aminek eredményeiből a kötet létrejött, ezt a határon átnyúló nagyobb területet vizsgálta. Több mint száz települést jártak be építészek és néprajzkutatók Csongrád-Csanád és Bács-Kiskun megyében, a szerbiai részen a bácskai és bánáti területen. Szegednek ugyanis fontos szerepe volt Délvidék török hódoltság utáni újratelepítésében.

Voltak olyan falvak, amiket csak szegedi dohánykertészek éltek, Szegedet a kirajzottak még a huszadik század elején is hazának hívták.

Szabályos tervek

A magyar dohánykertészek mellett a császárság betelepített németeket, szerbeket, románokat, szlovákokat.

A betelepülőknek házat építettek, földet és több éves adómentességet kaptak. Az első betelepítési rendeletet VI. Károly hozta 1722-ben és 23-ban, a legellenőrzöttebb betelepítésekre Mária Terézia uralkodása alatt került sor. Betelepítési főutasítása meghatározta a települések alakját, nagyságát, a házak méreteit, elhelyezkedésüket a telken. Az utolsó nagyobb betelepedési hullám Ferenc József idejére tehető. A Délvidék lett a Habsburg Birodalom legfontosabb dohánytermő területe. A települések terveit katonai mérnökök készítették el a központi hatalom előírásai szerint, a helyszínen végezték a kijelöléseket.

Alföldi hagyományok

A falvak alaprajza szabályos négyzet vagy téglalap volt, hálós utcaszerkezettel, központjukat szabályos alakú tér jelölte. A tanyás területeken egyébként nem volt szabályos településszerkezet, a 20. században utcásodó telepek kivételével. A falvak alapegysége a telek, ami az utcákkal határolt tömbök felosztásával jött létre. A háztömbök szalagtelkekből álltak, a téglalapot hosszanti irányban két részre vágva, majd keresztirányban jellemzően 15 öl széles telkekre volt osztva. A telkek hossza változó volt. A paraszt­telkek általában három fő részre: lakóudvarra, gazdasági udvarra, kertre tagolódtak.

Ahol a lakóépület állt, ott volt az első udvar kiskerttel, virágoskerttel, a mai virágos előkertek nem voltak jellemzőek.

Ilyen szabályosan kialakított falvakba és típusházakba költöztek a Szegedről érkezett dohánykertészek is. Az ország déli részén az alföldi háztípus terjedt el, a Szegedről kirajzott lakosság is ezt az építkezési módot vitte tovább. A déli területek betelepítésénél a bécsi udvarban készült típusterveket is próbálták a szegedi nagytájon a hagyományokhoz igazítani.

Tűzvédelmi eperfák

A legalapvetőbb alföldi háztípus kétegységes volt, a konyha volt a ház központja, az utcai szobát külső háznak is nevezték. A következő változat a háromegységes, ahol a konyha és a tisztaszoba mellett volt egy belső szoba is. Az úgynevezett „soros udvarban”, a ház folytatásában volt a pajta és az istálló, ilyenek voltak a dohánytermesztők kertjei is. Az udvarban volt ásott kút, gémeskút, a kukoricagóré vagy az istállóval szemben állt, elválasztva az első és a hátsó udvart, vagy az utcafronton a pajtával együtt – még ma is találunk érdekes darabokat, a napsugárdíszestől a falazott oromzatúig. Az udvarokban eperfa állt. A faültetést az 1819-es szegedi tűzvész után tűzvédelmi rendeletben írták elő, ezt Bálint Sándor szerint nem csak a Szegeden, hanem a kirajzó nép falvaiban is betartották. A tanyás térségekben keretes beépítés volt a jellemző, a telekhatárokon álltak a gazdasági épületek, a portákat facsoportok keretezték.

Ma már sok helyen a facsoportok mutatják, hogy ott egykor tanya állt.

Nád, fa, vályog

A házak általában természetes építőanyagból készültek, amihez bőséggel hozzáférhettek a környéken: földből és nádból. A földet eleinte vert falként használták fel, majd vályogtéglaként. A sárhoz szalmát és pelyvát is kevertek. A tetőt nádból készítették, a 20. század elején terjedt el a hódfarkú cserép. A sima vagy – a tornácok megjelenésével – a tört nyeregtető volt az általános. A tető az utcai homlokzat elé nyúlt általában, különösen a deszka- vagy napsugaras oromzatoknál, hogy védje azokat az időjárástól.

A 19. századik a házak oromfala csaknem dísztelen volt, a század második felében kezdtek tornácot építeni, gazdagabban díszíteni az utcai homlokzatot.

Ez volt a ház „ünneplő ruhája”, felső részét, az oromzatot díszítették elsősorban. A napsugaras oromzat a Tisza vidékére volt jellemző. A nagytáj többi településén vakolt vagy egyszerű deszkaoromzatot használtak, kerek padláslyukkal, amibe belülről egy kasza volt akasztva – pengéje kilátszott az utcára. A nagytáj egészére nézve a legelterjedtebb a lécekből kirakott, sárral vakolt tűzfal volt, amit aztán fehérre meszeltek. Később terjedt el az égetett téglával kirakott, vakolatlan homlokzat. Főként sváb hatás a háromszögalaktól eltérő homlokzat, ahol a perem hullámzó, barokkos vonalban fut az oromzat csúcsáig.

Sugarak és tulipánok

A vakolt homlokzatokat eleinte nem díszítették, később anyagi helyzettől, a mester ügyességétől függött a mintázat.

Eltérő színt nem kaptak, sokszor került fel az oromzatra a ház építésének éve, a gazda monogramja. Az oromzat csúcsára dekorációként sokszor került virágmotívum, herelevél, lekerekített minta vagy sugaras motívum. Ez, ahogy a kötet írja, és ahogy a napsugaras házak kapcsán is többször előkerült, szimbolizálhatta a Szentháromságot, de a napot vagy elemi erőt is. A kétszárnyas ablakok, a zsalugáterek színezése is a lábazatét követte, ahogy a tornácra nyíló kiskapuké is. Ezekre később összetettebb minták, főként növénymotívumok, geometrikus formák kerültek. A legkedveltebb virágdíszítés a tulipán volt, ami a nőt szimbolizálta, a herelevél a szerencse jelképe volt. A lábazatot a 19. század utolsó harmadától festették sötétebb színre. A legrégebbi kerítések fából készültek, fennmaradtak kerítésfalak pillérekkel, amik a gyalogosforgalomra készült fa kiskaput és a kétszárnyú nagykaput összefogták, utóbbin közlekedtek a szénásszekerek, parasztkocsik. Ez a 20. század elején még vert falból épült, tetejére esővédelemnek cserepet raktak. A 20. század elején váltották a vert falakat a téglafalak, néhány háznál a kerítésfalba kis fülkéket mélyítettek, ezekbe szobrokat tettek, legtöbbször Szűz Máriáét. Vaskapuk először a leggazdagabb parasztcsaládoknál jelentek meg.