Híres magyar nők legendás élete

Az öntudat, a büszke magyarság Propper Valéria irodalomtörténész előadásainak olykor nyílt, máskor rejtett mondanivalója. A történelmi tettek, az irodalom és a hazaszeretet a három megidézett színészlegenda életét is összeköti. Déryné Széppataki Róza egész életében vándorolt az országban, hogy a magyar nyelvű színjátszást eljuttassa a legkisebb falvakba, a német előadások jellemezte történelmi korszakban. Jókai feleségeként Laborfalvi Rózának könnyebb élet jutott, a színpadon eltöltött évtizedeit Ferenc József érdemkereszttel ismerte el. Jászai Mari gyötrelmes gyerekkorát hányatott felnőtt évek, ám annál nagyszerűbb színpadi előadások követték.

Lázba hozta őket

A cseppet sem mutatós kislányról senki nem hitte el, hogy színpadon lenne a helye. Az 1793-as születésű Róza mégis bizonyított gyönyörű hangjával. Fiatalon elszegődött egy színjátszó csoporthoz, így került Pestre az 1800-as évek elején. Először 1810 tavaszán lépett fel szöveges szerep nélkül, díszes ruhában a háttérben megbújva. Pár héttel később elsőre belesült szerepébe, a közönségnek háttal hadarta el szövegét, csak második nekifutásra boldogult. Fáy András író, politikus akkoriban így írt róla: „Szikár, sápadt lányka volt, kit akkoriban valánk a hektikától félteni, azonban később szép terjedelemre nőtte ki magát. Rekedtes beszédéből nem gyanítá senki azon bájteljes hangot, mellyel később elbűvölte közönségét.” 1813-ban hozzáment színésztársához, Déry Istvánhoz. Nyolc évvel később már Székesfehérváron szerepelt, amikor Pestre hívták azzal a kéréssel, hogy mentse meg a magyarok becsületét. Egy Pesten vendégszereplő német zongorista azt híresztelte, nincs olyan magyar énekesnő, aki elég bátor ahhoz, hogy fellépjen a pesti német színház kritikus közönsége előtt. Akkoriban ugyanis záptojással és rothadt paradicsommal fejezték ki nemtetszésüket. Déryné viszont pakolt, énekelt és győzött, a legközönyösebbeket is lázba hozta. Magyarsága nem csupán névleges, élete végéig harcba szállt a magyar nyelv értékeiért.

Üres pátosz nélkül

Laborfalvi Róza volt az a színésznő, aki Vörösmarty Mihály sorait a legjobban érezte és tolmácsolta, Arany János balladáit elsőként szavalta a pódiumon. Zengő alt hangja sokaknak a legszebb színpadi muzsika, a drámai szerepek mellett hitelesen és tehetségesen játszott vígjátékokban is. 1848. március 15-én a nemzeti színház társulata a legforradalmibb magyar drámát, a Bánk Bánt adta elő, ám a nézőtéren ülő mesterlegények, kofaasszonyok és a márciusi ifjak még forradalmibb hangulatot vágytak. Felcsendült a szózat és a Rákóczi-induló. Ekkor az ifjú, mindössze 23 esztendős Jókai nyílt színen megcsókolta a 32 éves színésznőt, majd augusztus végén hivatalosan is összekötötték életüket. A család kezdeti rosszallása ellenére idővel bebizonyosodott, hogy a színésznő őszintén szerette férjét, mitikus tisztelet övezte kapcsolatukat. Ferenc József érdemkereszttel ismerte el Laborfalvi Róza munkásságát, mondván: nem ismerte az üres pátoszt, tiszta hangja tökéletesen közvetítette a költemények belső mondanivalóját. A szép magyar szó és a nemes beszéd volt színpadi eszköze.

Jászai Mari

Jászai Mari a magyar történelem legszomorúbb esztendejét követő évben született, nemesi származású édesanyja és ácsként dolgozó édesapja ötödik gyermekeként. Az ötévesen félárván maradt Marika hányatott élete ezután kezdődött: apja új házastársa mostohán bánt a kislánnyal, akinek nyakába szakadt az egész háztartás minden gondja. A mostohája miatt esténként kenyér helyett áztatott kötél volt a jussa már 6-8 évesen. Ahogy naplójában írja: „előttem állott nyomorúságos, kegyetlen gyerekkorom. Az éhezés, a temérdek ütleg, az elfagyott fülem és lábaim. Kevesebb szeretettel nem neveltek fel még gyereket, mint engem.” Nem véletlenül választotta a színpadot. Indíttatásáról úgy fogalmazott: „Átöltözni, átváltozni, másnak lenni, mint vagyunk.” Szolgált cselédként, volt a vonuló seregben ételt italt és egyéb holmikat kínáló, vándorló markotányosnő, az I. világháborúban is a katonák között töltötte minden idejét. Jászai Mari a színpadon őstehetség volt, vonzották a tragikus szerepek, folyamatosan fejlesztette tudását.

„Mindig azt tettem, ami jólesett, és mindig az volt az érzésem, hogy jól tettem! – vallotta életéről.