Pilinszky János költőre emlékezünk

„Születtem 1921. november 27-én, a Nyilas jegyében. Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek és a tehetség bizonyos ábráit mutatják.” [Pilinszky János: Önéletrajzaim, Magvető Kiadó, 2021; 1973: MTA K., Naplók, töredékek, 1995]) – Mert bárhol lehet egy történet, bárhol lehet egy könyv – mondta Juhász Anna irodalmár egy közelmúltbeli interjúban azt mesélve, hónapokkal ezelőtt miként került elő, szinte véletlenül a költő eddig ismeretlen jegyzetfüzete. Az írást egykori székesfehérvári főbérlője találta meg és juttatta el az irodalmár segítségével Pilinszky örökösének. Idén a Pilinszky 100 című sorozat kettős centenáriumot ünnepel: a költő születésének századik, halálának pedig negyvenedik évfordulójára emlékezünk ebben az évben.

A szikár szavak mögött

Művei tartalmát, szikár nyelvezetét, Pilinszky János páratlan munkásságát és egyetemes, máig ható üzeneteit irodalomtudósok évtizedek óta kutatják, értelmezik. Miközben az elmagányosodás, az elhagyatottság, az önazonosság, az egyén és a szabadság legmélyét kutató írásai lépten-nyomon megszólítják a hétköznap emberét. – A rendkívül humánus, keresztény gyökerű Pilinszky János mindvégig értékként tekint az emberre. Lírai nyelvének szikársága és eszköztelensége tudatosan vállalt forma, miközben minden egyes szó, vessző, névelő pontosan illeszkedik és egésszé áll össze írásaiban, néhány soros versei is ezeréves tradíciókat fogalmaznak újra, magasztos és központi értékeket közvetítve. A legnagyobb titka, hogy valamilyen módon mindannyian megérezzük a sorok mögötti alkotói szándékot és mély emberi tartalmakat – fogalmazta meg lapunknak a költőről Miklós Péter művelődéstörténész, a vásárhelyi Tornyai János Múzeum szakmai tanácsadója, a Kodolányi János Egyetem címzetes professzora.

Meghozta áldozatát

A szerző saját érzéseinek és létélményeinek megfogalmazása, ez az irodalom örök törekvése, költői, lírai nyelvbe tömörítve, akár prózai műben, epikus eszközökkel – fogalmazta meg Miklós Péter, majd Pilinszky munkásságából az azonosságkeresést és az önmegvalósítást, a katolicizmust és a nyugati tradíciót emelte ki. A keresztény vallást a költő korában az értelmiség egy része erőteljesen bírálta. Pilinszky mégis nyíltan vállalta, az áldozathozatal és a feltétel nélküli szeretet nevében, Jézust követve. Megerősít bennünket abban, hogy tudjunk és merjünk áldozatot vállalni. Szenvedéseink megélése híján nem építhetjük fel magunkat, munkánk eredménytelen marad befektetett energia nélkül – véli a kutató.

Ember és önismeret

– Ne feledkezzünk el arról, hogy a világháború, a zsidóüldözés, a holokauszt megmagyarázhatatlan borzalma, a háború utáni hadifogoly- és kényszermunkatáborok, valamint a lakosságcserék világa, mind erőteljesen hatott Pilinszkyre. Megélt olyan korszakot, amelyben az embert egy tollvonással megfosztották vagyonától, szülőföldjétől, állampolgári jogaitól, vagy akár az életétől.

A nyelv eszköztárának „kifogyása” a huszadik század alkotóinak elementáris élménye, ahogy például Kertész Imre Sorstalanságának nyelvezete is szinte sivárrá és eszköztelenné, mégis tűéles pontosságúvá válik. Emögött ott van a korszak traumája. Ahogy a 2002-ben Nobel-díjjal kitüntetett író fogalmazott a stockholmi beszédben: „Auschwitz problémája nem az, hogy, úgymond, záróvonalat húzzunk-e alá vagy sem; hogy megőrizzük-e emlékét, vagy hogy elsüllyesszük a történelem megfelelő fiókjába; hogy emlékművet emeljünk-e a meggyilkolt millióknak, s hogy ez az emlékmű milyen is legyen. Auschwitz igazi problémája az, hogy megtörtént, és ezen a tényen a legjobb, de a leggonoszabb akarattal sem változtathatunk. E súlyos helyzetnek talán a magyar katolikus költő, Pilinszky János adta a legpontosabb nevet, amikor »botránynak« nevezte; s ezen nyilvánvalóan azt értette, hogy Auschwitz a keresztény kultúrkörben esett meg, s így a metafizikai szellem számára kiheverhetetlen.”

Szabadság

Pilinszky szabadságát az írásban találta meg. A népköltészet évszázadokon át csiszolódó egyszerű és letisztult, mindig újabb rétegekkel, személyes sorsokkal gazdagodó szövegeihez hasonlóan Pilinszky János szintén nyelvi szikársággal, tudatosan vállalt lírai eszköztelenséggel fejezte ki élményeit és érzéseit. A huszadik században sajnos bőven kijutott a negatív tapasztalatból. – Ha jót szeretnénk tenni Pilinszkynek, de főleg, ha jót akarunk tenni magunknak, akkor olvassuk verseit. Mert általa valóban másként látjuk a világot. A költő ma is érvényes és érthető nyelvezetében, világában elmélyedni csodálatos utazás, s jobb létminőséget teremthet nekünk, úgy gondolom, vétek kimaradni ebből. Olyan vágyakat jelenít meg, mint szabadság és önazonosság. S ha ezeket az érzéseket nem keresnénk, nem merülnénk el bennük, nem élnénk meg sem érzelmileg, sem tudatosan, szegényesebb lenne az életünk – fogalmazta meg Miklós Péter.

Csongrád-Csanád megyében

Pilinszky János élete jelentős részében a Vigilia című katolikus lap munkatársaként dolgozott, többször járt Szegeden tudósítóként, itt élt atyai jó barátja, levelezőpartnere, Juhász Kálmán katolikus pap, egyháztörténész professzor. A Hódmezővásárhelyre száműzött Németh Lászlót többször meglátogatta, aki előbb vendégként hívta a költőt tanítványaihoz, később már üdülni is invitálta: „Ötvenegyben meghívott nyaralni Hódmezővásárhelyre. Elvileg sok mindenen vitatkoztunk. De egyek voltunk, hasonlóak, s jeltelenül, szemérmesen, apa-fiú módjára azonosak. Magánéletről sose beszélgettem vele. Akkoriban külön élt a családjától, volt ideje rám a nyári iskolai szünetben. Emlékszem, már első nap ki akart vinni a strandra. De én – anélkül, hogy meg mertem volna mondani az igazi okát, hevesen ellenálltam. Nem, nem szeretek strandra járni – holott egyedül negyvennyolc kilóm zavart volna a nyilvánosság előtt.” – idézte föl Pilinszky 1977-ben Németh Lászlóval kapcsolatos emlékeit.