2010.10.27. 10:14

MET Live Muszorgszkij: Borisz Godunov

Bármilyen orosz munkára gondolunk, mindig a tökéletes kidolgozottság, az élre állított pontosság és gigantizmusság jut eszünkbe. Legyen szó akár jégkorcsolyáról, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséről, vagy az orosz balettról, meghatározó a 100%-osság. Így hát remélem, nem lepődik meg senki, ha Muszorgszkij, a XIX. század meghatározó orosz zeneszerzőjének talán leghíresebb operája, a Borisz Godunov is hasonló tulajdonságokkal rendelkezik.

Az opera megírása kissé körülményes volt, mert tizenöt hónapnyi munka után a szentpétervári opera visszautasította, majd átírásra kényszerítette a szerzőt. Így került be a darabba a női főszereplő, Marina, aki személyiségét tekintve ugyanolyan erős jellem, s határozott karakter, mint bármelyik férfi a szereplők közül. A Metropolitanben ezt a szerepet Ekaterina Semenchuk kapta, aki tökéletes választásnak bizonyult. A vörös démon jelenléte a színpadon nem csak fület, hanem szemet is gyönyörködtető. Megkönnyíti az egyébként nehézkes, elvekkel telitömött férfiakkal túlzsúfolt darabot. Semenchuk láthatóan nagyon jól érzi magát a szerepében, élvezi a szexi és okos, férfiakat irányítani tudó nő karakterét. Jól is áll neki.

A főszerepben megjelenő René Pape óriásit alakított. Csodálatos basszusával nem csak a kemény uralkodót formálja meg tökéletesen, hanem az ellágyuló és gyengéd apát, s a bűntudattól szenvedő férfit is. Borisz Godunov ebben az előadásban egy jó ember, aki hibát vétett, amivel nem tud együtt élni. A legvégső áriája, melyben a bűneit, majd a halálát énekli meg, teljesen elkápráztató volt. A rendezőnek itt érdemes lett volna egy kisebb szünetet, vagy valamilyen gyengédebb átkötést használnia, mert egy ekkora vallomás után az őrjöngő tömeg jelenete elsilányul, s nem odaillő. Egy szusszanást igényelt volna a néző, hogy magához térjen.

Az öldöklő tömegjelenet amúgy is egy kissé eltúlzott volt. Sorra ütötték, verték az embereket, folyt a vér, s vágták az ereket. Kevésbé naturálisan is meg lehetett volna oldani. Ennek ellenére az énekkar munkája elismerést érdemel. Tökéletesen kiegészítették a szólóénekeseket, s még nagyobb erőt, dinamizmust adtak az előadásnak, amely önmagában véve is gigászi szerzemény. Az énekkarból kiváló, s néha szólóénekesként megjelenő különc figura kétszer szakítja meg a darabot, s mind a kétszer mintegy összegezve és értékelve az addig történteket rávilágít a lényegre. Muszorgszkij érzékenységét mutatja, hogy a bolond áriáját úgy írta meg, hogy mind a két alkalommal szinte ugyanazt énekli, mégis teljesen más kontextusba téve azt, más jelentést hordoznak a mondottak. Andrej Popov, az orosz tenor szépen kitöltötte a teret a hangjával. Arcjátékával, mimikájával és mozdulataival a szánnivaló, de kedves őrült teljesen hihető alakját jelenítette meg a színpadon. Nekem személy szerint ő a legszimpatikusabb figura. Jó érzéssel töltött el, hogy övé volt a zárójelenet.

A Dimitrijt alakító Aleksandrs Antonenko megragadta a szerepe által nyújtott lehetőségeket. A trónfosztó szélhámost és a hős szerelmes lovagot is mind-mind megfelelő érzékenységgel ragadta meg, s jelenítette meg a színpadon.

A díszletezésről még szólni kell. Nagyon kellemes, cseppet sem zavaró, de nem is minimalista. Egyszerűen szép volt, ahogy megjelenítették az orosz gazdagság és a szegénység közti ellentétet. A fényűző nemesek világa nem volt túl hivalkodó, az alsóbb néposztályok világa sem volt zavaróan rongyos. A szereplők öltözéke, s sminkje szintén el lett találva. Egyfajta egységességet figyelhettünk meg a hosszú hajakban, hatalmas és színesen hímzett felső ruházatokban.

Muszorgszkij tökéletesen megkomponált, igazi, erős karakterekkel megírt operát hagyott ránk, s a rendező Stephen Wadsworth ezt tiszteletben tartva, gyönyörűen használta fel a partitúrát.