Négy húr hétezer síppal csap össze

A legendás kritikus, Molnár Gál Péter 2002-ben feltette a kérdést: ,,Mikor törleszti végre tízéves adósságát a magyar zene, hogy egy pódiumra állítsa e két zsenikölyköt, akik köré mára mitológiák épültek?"

A válaszra több mint egy évtizedet kellett várni: a zsenikölykök felnőttek, az orgona- és a hegedűjáték formabontó mestereivé lettek. Az ország több koncerttermében összecsapott négy húr, több mint hétezer síp és vált egyetlen hangszerré. A két különc, Varnus Xavér és Lajkó Félix a zene nyelvén meséltek el mindent, amely Bachról az eszükbe jutott. Megismerkedésükről, zenei gondolkodásukról, hangszereikről és a közönségről faggattuk őket.

- Mikor hallotta először Lajkó Félixet?

Varnus Xavér: - Valamikor a kilencvenes évek közepén kaptam egy furcsa, egyedileg készített dilis tokban egy CD-t azzal az ajánlással, hogy ez a gyerek baromira tud hegedülni. Ekkor hallottam először játszani Félixet. Kistétényi Melindánál - aki félelmetes zsenije volt a zenének - akkoriban gyakran összejöttünk szeánszra, őt hallgatva csapkodta a térdét Melinda és hisztérikusan kiabálta: ,,Ez őrületesen jó!" Már akkor is az tetszett Félix játékában, hogy tökéletesen el tud szállni a koncerten. Szerethető, mikor valaki ösztönösen és elmebeteg módon muzsikál.

- Mikor találkozott először Varnus Xavérral?

Lajkó Félix: - Elcipeltek 1992- ben Budapesten a Batthyány térre egy koncertre, hogy most összejöhetsz a Xavérral.

V. Xavér: - Várjál már, én soha nem is játszottam a Batthyány téren.
L. Félix: - Hát ez az. Megjelent egy ember farmerkabátban - ez voltál te - és felkonferálta egy tanítványát, aki tisztességesen végigorgonálta a koncertet. Kérdeztem, hogy mikor találkozunk a Xavérral, de mondták, hogy ő már régen elment a koncertről... Ez volt ez első, mikor láttam.
V. Xavér: - Ken Cowan kanadai orgonista volt, aki most egy nagy New York-i templomnak a zenei igazgatója. Tanítványom volt a torontói konzervatóriumban, ismertem a művészetét és tényleg... bekonferáltam a templomban és elmentem.

Varnus Xavér és Lajkó Félix
- Mindkettőjük játékának ismérve az improvizáció, a zenei szabályok áthágása, a keretek szétfeszítése. Ebbe a zabolázatlan művészi szabadságba beleférnek a mesterek?

V. Xavér: - Fontosak a mesterek, de nem hiszek az akadémikus tanításban. Mindenfélét locsognak a tanteremben, de amikor eljön az igazság pillanata a koncerten, akkor ők maguk is felrúgnak minden zeneelméletet. Tizenhét évesen Pierre Cochereau-nál, a Notre-Dame orgonistájánál kezdtem tanulni Párizsban. Az órákon visszafogta a tempókat, a ritmusképleteket betartatta, és még azt is figyelte, hogy összezárt lábakkal játszom-e, mert az volt a hagyomány. A vasárnapi nagymiséken ott állhattam Cochereau játékasztala mellett, amely azért is formabontó volt, mert a Notre-Dame orgonájának a szekrényében kialakítottak egy dohányzóhelyiséget, ahol vágni lehetett a füstöt. Egy mise alatt egy doboz Gauloises és egy üveg konyak lement, ettől vidámabb lett a mise második fele, mint az első. A misék alatt végig improvizált Cochereau és minden megtanított elméletet megcáfolt lenyűgöző játékával.
L. Félix: - Nekem kalandos a viszonyom az úgynevezett mesterekkel, mert úgy kezdődött, hogy kirúgtak az iskolából. Magam fejlesztettem ki azt az ujjrendet, amivel játszom, a vonózásom inkább a citerázáshoz áll közel. Szerettem volna nagy ászoktól tanulni, benyaltam magam Ruggiero Riccihez egy mesterkurzusra, aki látványosan megpróbált kerülni. Addig unalmaskodtam neki, míg végül a Fórum Hotel egy szobájában meghallgatott. Kérdezte, hogy van-e a pénzem, mire mondtam, hogy nincs. Sajnálta, de nem tudott elvállalni, viszont beajánlott a zeneakadémiára. Ott meghallgatott egy ember, aki mondta, hogy csak azért ajánlott be Ricci, mert nem akart megsérteni. Játszottam neki, mondta, hogy ez egy rakás sz... és elkezdte simogatni a hátamat... Kérdezte, hogy felvegyen-e az akadémiára, de mondtam, hogy ne. Kirúgott a lakásáról és mondta, hogy játsszak cigányokkal. Azóta ez meg is történt. Ennyi volt a személyes találkozásom egy mesterrel.
V. Xavér: - Nálunk a konzervatóriumban voltak olyan tanárok, hogy az első órán kiraktak egy Bach-darabot, odaadták az általuk beujjrendezett kottát, hazaküldték lemásolni és azt kellett bemagolni. Ránéztem a tanár ujjaira, láttam a krinolinujjait és el nem tudtam képzelni, hogy ami az ő ujjaira jó, az nekem is. Ostobaság előre beujjrendezni darabokat, ezeket az embernek saját magának kell kikínlódni azzal a technikával, amelyet szeret. Erre Vladimir Horowitz a legjobb példa: ha hang nélkül nézzük a kézjátékát, olyan borzalmas, hogy az állami zeneiskola első évfolyamába se vennék fel, s közben a XX. század talán legnagyobb virtuóza volt.

- Hogyan lehet összepárosítani az orgonát a hegedűvel? Nem túl lomha hangszer a hegedűhöz képest?

V. Xavér: - Tárgyszerű leszek: egy átlagos falusi kántornál lomha hangszer az orgona, mint amikor Marika néni csirkeetetés után áttrabizik a lányáékhoz unokára vigyázni. Addig nincs is baj, ameddig ezt a mellékúton teszi. A baj akkor kezdődik, ha ráhajt a sztráda belső sávjára.
L. Félix: - Egész gyerekkoromban orgonát hallgattam, szerintem ez az egyik legjobban kitalált szintetizátor.
V. Xavér: - Azért gondolj bele, hogy az orgonán én tudok hegedűhangon játszani, de te nem tudsz orgonahangon hegedülni...

- Akkor most adódik a kérdés, hogyan fér meg két dudás egy csárdában? Ki a főnök?

L. Félix: - Ő.
V. Xavér: - Nem, ez nem így van. Valójában ez még talány, de bízunk a szemkontaktusban.

- Hogyan lett Bach a közös nevező?

V. Xavér: - Mert egy hangyányival jobb muzsikus, mint Fásy Ádám, meg egy hangyányival kevesebb a jogdíja is. A viccet félretéve, Bach a zsenik zsenije, Isten hangja, így több száz év távlatából dzsesszesítve is meg lehet szólaltatni.

- Nézem Félix rózsaszín, krokodilmintázatú cipőjét, és eszembe jut ennek a piros változata, amelyet már láttunk koncerten...

L. Félix: - Igen, volt egy piros, most ez a rózsaszín a fellépőcipőm. Nem a színe miatt, hanem mert lapos, pont akkora sarka van, hogy nem megy benne tönkre a lábam a harmadik fellépés után.

- Mennyi koncert van benne?

L. Félix: - Annyi még nincs, mint a pirosban, abba több százat beleraktam. A cipőnek is össze kell nőnie a hegedűvel.


- Xavér is olyan megdöbbentően szakadt és elhasznált babonacipőben koncertezik, hogy lomtalanításkor is szégyen lenne kitenni. Abban mennyi koncert van?

V. Xavér: - Jól hangzana, hogy közel háromezer, de néha cserélődnek a koncertcipők. A mostaniban háromszáz körüli van. Veszélyes vállalkozás új cipővel kezdeni, mert hosszan be kell járatni, ki kell tapasztalni az arányait.

- A koncertek velejárója a közönség. Zavarja vagy inspirálja?

V. Xavér: - Közönség nélkül nem működik a koncert. Nagyon jó úgy játszani, hogy érzem, együtt vannak, jönnek velünk. Valami igazsága viszont mégiscsak volt Honthy Hannának, akitől megkérdezték, hogy milyen a viszonya a közönséggel és azt mondta: ,,Kérem, én imádom a drága közönségemet, úgy en bloc! De ha darabjaira szedjük őket, amikor a boltban kergetnek autogramért, néha a falra mászom tőlük!"
L. Félix: - Engem a közönség nem zavar, én azt csinálom, amit akarok. Nem nekik játszom, a zenének. Ha rájuk figyelnék, elrontanám. Kétfelé improvizálni nem lehet.

- Mit jelent a siker?

L. Félix: - Mindent, a legalapvetőbb szükségletektől a művészi inspirációig. A siker a boldogságnak egy próbája.

- Sikeres és népszerű Magyarországon. Nem gondolt arra, hogy Szerbiából áttelepül?

L. Félix: - Nem. Én visszamenekültem a háborúba Pestről. Nem vágyom arra, hogy itt éljek.