Gali László 1956-ban a Délmagyarországot védte

A kisteleki [namelink name="Gali László"] 26 évesen honvéd hadnagyként teljesített szolgálatot 1956 októberében és novemberében a Magyar Néphadsereg kiskunmajsai gépkocsizó lövész ezredénél.

– 1956. október 23-án délután szabadságot kértem és kaptam a parancsnokságon, hogy másnap a feleségemet és október 19-én született kislányomat a szegedi szülészeti klinikáról hazaszállítsam – idézi fel 83 esztendősen a forradalom napját. – Aznap szerencsétlenségemre a laktanyában aludtam, hajnali 4-kor indultam volna Szegedre a családomért. Ahogy kiléptem a legénységi épületből, a századkürtös riadót fújt a parancsnoki épület előtt. A kapuügyeletes közölte velem: „kilépni tilos, senki nem hagyhatja el a laktanyát, csak belépés van". Visszamentem a századomhoz, átöltöztem, és átvettem a parancsnokságot a századparancsnok beérkezéséig. Példa nélküli parancsot adott ki az ezredügyeletes tiszt: „Lőszeresládákat, kézigránátos ládákat felbontani! Lőszert és kézigránátot kiosztani! Kézigránátokat élesíteni! A műszaki sáncszerszámokat kiosztani!" Fél óra múlva a század menetkész volt. Négy és fél órán át várakoztak, de senki nem tartott tájékoztatást még a tiszteknek sem.

Október 24.

A bizonytalanságot jellemzi, hogy az ezredet előbb Budapestre vezényelték, de alighogy elérte Jászszentlászlót, új paranccsal megfordították Szeged irányába. Csólyospálosig jutott a csapattest, amikor egy új parancs hátraarcot vezényelt Budapest felé. Kiskunfélegyházán állították meg ismét az ezredet, hogy délután az újabb, a negyedik parancs Szegedre küldje, az alsóvárosi Kossuth-laktanyába. Ott a politikai tiszt azonnali hatállyal más-más alegységhez osztotta be a tiszteket. Gali hadnagy azonnal tiltakozott, mondván az új alegységnél senkit nem ismer, és csak az eredeti egységével hajlandó őrző-védő feladatot ellátni. Azt is tudni akarta, kinek az ötlete volt ez a felháborító intézkedés, kikkel akar a vezetés csatát nyerni, ha a tisztjeiben sem bízik. A komisszár emlékeztette, hogy statárium van, a parancsot végre kell hajtani. Így az egysége 24-én délutántól másnap reggelig a rókusi pályaudvart és az Izabella hidat őrizte.

A szegedi Kárász utcán is sokan gyűltek össze a forradalom napjaiban.
Fotó: Móra Ferenc Múzeum
25-én délután a Délmagyarország Kárász utca 11. szám alatti szerkesztőségéhez és nyomdájához vezényelték őket, ahol ma a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat működik. Parancsot kaptak a nyomda kiürítésére, őrzésére, védelmére. – A nyomda veze-
tőivel közöltem, milyen parancsot kaptam, megkértem őket, fejezzék be a munkát és hagyják el a nyomdát. A dolgozók, akik védelmet kértek, benn maradhattak, az épület előtt és a tetején állítottam fel őröket – emlékezik vissza Gali László.

– Ellenőrzéskor egy nyomdászt találtam a betűszedő teremben, ceruzával írt röplap szedésén dolgozott. Az állt rajta: „Ruszkik haza! Kilépni a Varsói Szerződésből! Vesszen az ÁVH! Sajtó- és szólásszabadságot! Független, demokratikus Magyarországot! Progresszív adók eltörlése! Magántulajdont vissza!" Mondtam a nyomdásznak, hogy a követelések jogosak, és megkértem, minél hamarabb fejezze be a munkát, a kiszedett szöveget tegye a táskájába, és hagyja el a termet. A bent maradt újságírók és nyomdászok egy emeleti helyiségben egész éjjel a Szabad Európa rádió és az Amerika Hangja adásait hallgatták.

Október 25.

Este 8 órakor a Széchenyi térről a Kárász utcán át vonult egy 100-150 fős tüntető csoport a Dugonics tér felé, a Himnuszt és a Szózatot énekelték, nemzeti zászlókat lobogtattak. A kapu előtti őrséget a fiatal szakaszparancsnok megduplázta. Az egyre gyarapodó tömeg eleje odébb, a Kölcsey utcánál megállt, és a katonák felé fordulva tapsolt: „Éljen a magyar hadsereg! Éljenek a katonák!" – ismételgették kórusban, majd a röplapon lévő követeléseket kiabálták. Tíz percre rá a fiatalok hangnemet váltottak: „Lőjétek le a parancsnokotokat! Álljatok közénk! Adjátok át a fegyvereiteket! Ha nem engedelmeskedtek, veletek díszítjük ki a Kárász utcát!" – ordították a tömeg közé keveredett provokátorok. Katonaviselt fiatalemberek megkísérelték a felállított őröket lefegyverezni, erre a parancsnok bevonta az őröket, és becsukatta a kaput. A felbőszült tüntetők rugdosták a kaput, majd elcsendesedtek, valaki a parancsnokot kérte a kapu elé. Egy katona kíséretében Gali hadnagy kiment, egy hosszú, fekete bőrkabátos, magas, jó megjelenésű, középkorú férfi állt a kapuban, a tüntetők bizottságának vezetője. Kérte, hadd nyomtassák ki a röplapjukat. A parancsnok mondta, hogy már ismeri, kiszedték, talán nyomtatják is. A bőrkabátos megígérte, hogy próbálja csitítani a tömeget.

Gali László 1956-ban honvéd hadnagyként teljesített szolgálatot.
Fotó: Karnok Csaba
– Kritikussá vált a helyzet, a teljes őrséget harckészültségbe helyeztem. A városi parancsnokságtól azt az utasítást kaptam, ne engedjünk a tüntetőknek, minden körülmények között tartsuk magunkat, védjük meg a nyomdát. Ugyanakkor Szegedre érkezésünk pillanatától fegyverhasználati tilalom volt érvényben – idézte fel a forradalom számára legnehezebb napját. – Igyekeztem a katonákat higgadtságra, határozottságra bírni, hogy hagyják figyelmen kívül a fenyegetéseket és mocskolódásokat. Mondtam nekik, kapitulálnunk nem szabad, mert lincselés és gyilkolás lesz a vége, tűzparancsot nem adhatok, a tüntetők támadása esetén önvédelemből mindenki saját felelősségére használja fegyverét. Tömegbe lőni tilos, mondtam a katonáknak. Az alegység a fenyegetések ellenére meglepően higgadtan, katonához méltóan viselkedett. Erőszakra, támadásra végül nem került sor. A megfogyatkozott tömeg hajnali 2 órára szétszéledt.

Október 26.

A szegedi ellenállás vezetői október 26-án délelőtt 9 órára nagygyűlést hirdettek a Széchenyi térre. A katonák már reggel 6-kor kiürítették és lezárták a teret. A Kárász utcát a nyomdához közeli Kölcsey utcánál zárták le, a gyülekező százak–ezrek a kordonon kívül tüntettek. Röplapokat lobogtattak. A Széchenyi tér felől érkező Pobeda gépkocsit a Kárász és a Kölcsey utca találkozásánál a tömeg megtámadta. Ütötték, verték, rugdosták és ringatták a gépkocsit, majdnem felborították. Gali hadnagy odament, látott hátul egy ÁVH-s törzsőrmestert, géppisztolya kidugva. Lőtt volna, de szerencsére a fegyver csütörtököt mondott, egy fiatalember észrevette, elkapta a géppisztoly csövét, de nem sikerült megszerezni. A fiatal tiszt rászólt a törzsőrmesterre, húzza be a fegyvert, ne hergelje a tömeget, amely már akkor azt kiabálta a kocsiban ülőkre: „lőjétek le ezeket a vadállatokat!" Ekkor derült ki, hogy az anyósülésen ülő civil ruhás férfi a szegedi ÁVH-s ezred parancsnoka. Közben a Kárász utcát lezáró katonák parancsnoka tűzparancsot vezényelt, eldördültek a fegyverek. A katonák a levegőbe lőttek, sebesülés nem történt, a tüntetők szétszaladtak.

– Az alakulatomat október 29-én délután járőrszolgálatra vezényelték Szeged területén, ennek örültem. Szakaszommal teljes harci díszben egy tehergépkocsin irány a szülészeti klinika! A fegyveres, rohamsisakos katonák láttán minden ablak megtelt rémült kismamákkal, nővérekkel. A portást megnyugtattam, nem keresünk senkit, a feleségemért és a kislányomért jöttem. A feleségemet, ölében a kisbabánkkal a vezetőfülkébe ültettem, nem volt rá engedélyem, de úgy döntöttem, hazaviszem őket Kistelekre – tért vissza a történések családi szálára. – Az 5-ös főútvonal ki volt zárva, a Dorozsmai út és a budapesti vasútvonal kereszteződésénél az ÁVH feltartóztatott, hát mentünk a Csongrádi sugárúton Sándorfalva felé. A körtöltésnél is ÁVH-s ellenállásba ütköztünk, végül a Marx téri laktanyába vittem a családomat. Onnan tehergépkocsi ment Kiskunmajsára a laktanyába utánpótlásért, az vitte haza őket Kistelekre. Én pedig megkezdtem a járőrözést Szegeden, esemény nem történt. 1956. október 30-án este 6 órakor a majsai ezredet Budapestre vezényelték át.