Erdélyi Eszter számára nincsenek tabutémák

[namelink name="Erdélyi Eszter"] hobbija a munkája. Imádja a családját, férje, Gingl Zoltán műszaki informatikával foglalkozik. Szabadidejében is szívesen néz filmeket, időnként dalra is fakad, főként erdélyi népdalokat tanult meg. Mindenevő, de a nyers vöröshagymát ki nem állhatja, ha muszáj választani, akkor a palócleves a kedvence.

– Az oktatás teljesen a közbeszéd része lett, itt van mindjárt a Taigetosz-törvényként elhíresült módosító, amelybe jól belekavarodtak a politikusok is.

– Kavarodás volt a köznevelési törvény módosítása körül, mert nem a „diszesek" (részképesség-zavaros tanulók – a szerk.) letaszításáról van szó, hanem a magatartási és beilleszkedési nehézségekkel küzdő diákok osztályozhatóságát szabályoznák. Persze az egésszel már megint az a fő gond, hogy a pedagógusokat, az iskolákat helyezik gyámság alá, a gyógypedagógus-szakmával nem kellőképpen konzultálva. Rá kellene bízni az érintett intézményre, a diákokat segítő szakemberekre és a velük együttműködő tanárokra azt, hogy ők döntsék el, melyik diáknak lenne motiválóbb az, ha kapna érdemjegyet, vagy melyiknek az előrehaladását akadályozná a folyamatos osztályozás. A sajtó és a politikusok is belekavartak az ügybe, mert rögtön farkast kiáltottak anélkül, hogy tisztázták volna, hogy a diszlexiásokra nem vonatkozik a törvény, hiszen ők a sajátos nevelési igényűek csoportjába tartoznak. Az persze egy további kérdés, hogy a jogszabállyal így is bőven vannak problémák, például nagyon hiányoznak a fejlesztőpedagógusok a rendszerből. Ha ezek a gyerekek nem kapják meg a megfelelő lehetőségeket, akkor kudarcspirálba kerülve kihullhatnak az oktatási rendszerből.

– Ma egy pedagógus nehezen tudja elmondani a véleményét anélkül, hogy rögtön rá ne sütnék, hogy pártpolitikai indíttatás húzódik meg a háttérben.

– Én remélem, hogy túl tudunk ezen lépni. A politizálás nem bűn, egy tanárnak szinte kötelessége, hogy a rábízott diákok érdekében, a saját szakmai és pedagógiai előmenetelét is szem előtt tartva időről időre véleményt nyilvánítson az oktatás-nevelés aktuális kérdéseiben. Néhány hónappal ezelőtt megalakítottuk a Szegedi Tanárok Együttműködési Platformját, a STEP-et. Ez egy nyitott, önszerveződő csoport, amely azt szolgálná, hogy az egymásról oly keveset tudó oktatási-nevelési szintek legyenek tisztában az egyes területek lehetőségeivel, céljaival, problémáival. Aktuális ügyekben szeretnénk mindig megszólalni, ám nem akarunk arra sem várni, hogy vajon mit mondanak a fővárosban, hanem itt vitatnánk meg az esetleg helyben is megoldható ügyeket.

Raportra rendelve ültek irodákban

– Ennyire fontos önnek a közélet? Itt a tanári szobába húzódva akár választhatná ezt is menekülési iránynak. Biztos sokan teszik ezt.

– Nem is tudom, így szocializálódtunk. A nyolcvanas években voltam egyetemi hallgató itt, Szegeden. A kádári pangás éveinek a végét jártuk. A szegedi bölcsészkaron mi is szervezkedtünk: kari lapot adtunk ki Gondolatjel címen, felléptünk a hallgatók érdekvédelméért, szinte állandóan a változtatás lehetőségeit kutattuk. Összegyűltünk az AudMaxban, vitáztunk a kar akkori KISZ-titkárával, Kozma Józseffel. Egy erős hallgatói érdekképviseleti rendszert akartunk. Volt, hogy raportra rendelve ültünk irodákban a Gondolatjel miatt, és arról faggattak bennünket, hogy milyen politikai csoport áll mögöttünk. Akkor nem gondoltuk, hogy majd ez a HÖK lesz belőle, hogy a jelenlegi szegedi hallgatói érdekvédelem a kétes ügyeiről fog elhíresülni. Önszerveződés nélkül nincs kari közélet. Ezért furcsállottam a minap, hogy bejelentették politikusok, hogy megszüntetnék a HÖK-öt. Azt hittem, nem jól látok. Ez kizárólag a hallgatók dolga volna, ha akarnák.

– Tanít az egyetemen, gyerekeket nevel, de mindenütt ott van, ahol kultúráról, irodalomról, színházról, zenéről, képzőművészetről van szó. Ágnest, a nővérét is mindenki ismeri a városban, a Grand Café egyik alapítójaként vagy akár a Móra Kollégium igazgatójaként.

Nem menekül a tanári szobába. Már egyetemistaként úgy szocializálódott, hogy érdemes vitatkozni, ha változást szeretnénk.

– Hatvanban, ebben a húszezres kisvárosban nőttünk fel. Hárman vagyunk testvérek, a három nővér. Ági a legidősebb, a középső nővérem, Anikó bírónő lett. Azt hiszem, Anikó nevében is mondhatom, hogy Ági mindkettőnk számára példakép. Nélküle biztosan nem lettünk volna azok, akik ma vagyunk. Édesanyánk szakácsnőként dolgozott egy oviban, édesapánk a vasútnál, mindketten becsületes, igazságszerető emberek. De Hatvannak, ennek a sokak szemében nem túl jelentős kisvárosnak is sokat köszönhetek. Az általános iskolai remek történelemtanáromnak, a rajztanáromnak, aki a művészettörténet legérdekesebb dolgait ismertette meg velünk; és később, a Bajza József Gimnáziumban is kiváló tanáraim voltak, főként az osztályfőnökömre és magyartanáromra, Ambrus Évára gondolok nagy szeretettel. Aztán olvasótáborokat szervezett a helyi könyvtár, velük jártam először Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, ezeken a nyarakon ismertem meg Bartók zenéjét, Kokas Ignác festészetét, a határon túli irodalmat és képzőművészetet. De Hatvanban találkozhattam először Nádas Péterrel, Csoóri Sándorral, Kányádi Sándorral, Kovács Ákossal a Hatvany Lajos Múzeum élén, vagy Chikán Bálinttal, az akkori Fiatal Képzőművészek Stúdiójának vezetőjével, aki bemutatott engem a Bizottság Együttes legendás tagjainak, El Kazovszkijnak, elvitt avantgárd tárlatokra. Valahogy a „vidékiséget" akkor nem éreztem hátránynak vagy megbélyegzőnek. Mindig tervezem, hogy pedagógusnapon írok egy köszönőlevelet a volt iskoláimnak, kedves tanáraimnak, hogy mennyit számítanak nekem a saját pályámon ma is.

Ne legyen semmi reménytelen

– A nővére után jött Szegedre, neki volt ebben szerepe?

– Valójában igen is, meg nem is. Ő hívta fel a figyelmemet a felvételi előkészítő táborra, amit a JATE BTK fiatal oktatói és felsőbb éves hallgatói tartottak gimnazistáknak. Itt kötöttem barátságot Szabó Ágival, Szilasi Lacival, Pikó Bandival, Pozsik Lacival, Orsós Kazival. Véd- és dacszövetséget kötöttünk, hogy mindannyian idejövünk Szegedre, az egyetemre. Így is lett. Bár messzire kerültünk egymástól, ma is közös bennünk a törekvés, hogy ne legyen semmi reménytelen.

– Közben „mórás" lett, ahol a nővére kollégiumi tanárként dolgozott.

– Sokan kaptunk ott egy életre való kiindulási anyagot, nagyrészt Áginak köszönhetően. A tankönyveink lapjairól kimaradt történelmi események ott mutatkoztak meg előttünk „élőben" a Vásárhelyi Miklóssal, Donáth Ferenccel, Újhelyi Szilárddal folytatott beszélgetéseken, azokon a dokumentumfilmeken, amelyek képet adtak a társadalmat mérgező korrupt és igazságtalan pártrendszerről, vagy tudósítottak minket a történelmünk elhallgatott, elhazudott korszakairól. Találkozhattunk a magyar irodalmi és szellemi élet nagyon sok, akkoriban fontos és a hivatalostól eltérő gondolkodású képviselőjével. Egy szakkollégiumi szarvasi rendezvényen még Kövér Lászlóval is táncoltam. Ki gondolta volna akkor...

Ütközzenek a gondolatok, röpködjenek az érvek

– Végül tanár lett, s azóta is ez a hivatása. Mi az, amit át akar adni, amit fontosnak tart?

– Magyar–történelem szakon végeztem, jelenleg magyart és mozgóképkultúrát tanítok, mert közben az ELTE-n médiatanár diplomát is szereztem. A filmek szeretetét gyerekkoromból hoztam – Hatvanban persze filmklub is működött a városi moziban –, és már fiatal gyakorló tanárként láttam, hogy a képek dominanciája meghatározó a diákok kommunikációjában is. Az egyetemen is ennek a tárgynak a módszertanát oktatom óraadóként. Mit akarok átadni? Hát mindent, amit tapasztalok, ami élményt jelent nekem is. Megpróbálok komplex személyiségként a tanítványaim előtt állni. A világ érdekel, úgy, ahogy van. Szerintem tanárként csak brutális tudással lehet elégedett az ember, de ezt valójában soha nem lehet elérni. Összességében ezt a szemléletet próbálom átadni, a mindenre való nyitottságot, toleranciát, a keresés igényét. Nincsenek tabutémák. Mindenről lehet beszélni, jó lenne, ha elmondanák a véleményüket, és megtanulnák, hogy egy-egy adott versen, filmen keresztül is mindig önmagukat fogalmazzák. A lényeg, hogy legyen párbeszéd, ütközzenek a gondolatok, röpködjenek az érvek a kinyilatkoztatások helyett. Ne én legyek ebben az értelemben az egyetlen forradalmár az osztályteremben! Sok kiváló kollégámmal együtt alakítottuk ki ezt a szellemiséget, a gyerekek szeretnek ide járni.

– Konstans az életében?

– Végeredményben a tanítás is az, de az igazi állandó az életemben a család. A férjemmel még Hatvanban, a gimiben találkoztunk. Zoli családjának a tervei szerint ő a közeli Budapest egyik egyetemére ment volna, de aztán mi előálltunk azzal, hogy mindketten Szegedre jövünk. Ebből volt is egy kis homlokráncolás, de aztán jöttünk, s azóta is együtt vagyunk, ennek már lassan negyven éve, a házasságunk harminc éve tart. Jól kiegészítjük egymást: a bölcsész és a fizikus. Zoli az egyetemen, a TTIK-n tanít, kutató, tanszékvezető, a Doktori Intézet igazgatója. Nagyobbik fiunk angol–orosz fordító-tolmács szakon végzett, a kisebbik az orvosi pályát választotta. Remek emberek, és remélem, egy jobb közérzetű országban élhetnek majd, és nekik nem kell elölről kezdeniük szinte mindent, mint nekünk.