Zsuzsának nem kell híreket olvasnia, öt gyermekének sorsa házhoz hozza a valóságot

Az ikrek közül Zsuzsa lett képzőművész, a legkisebb, Kata színész. Mondta, hogy a többiek is valamilyen kapcsolatban állnak főként a zenével. A szobában mindenütt festmények, üvegmunkák, zongora. Így nem is meglepő, ha valahogy mindenkinek köze van vagy a zenéhez vagy az alkotáshoz.

– Magam is ebben a lakásban nőttem fel, amit lát a falakon, főként Dinnyés-képek, édesapám személyesen ismerte, jó viszonyban voltak, tőle vásárolta. Én akkor költöztem vissza, amikor már édesanyám is meghalt, mi pedig eladtuk a lakásunkat, hogy a gyerekek elindulhassanak valamerre az életben. Apám egyébként Erdélyből települt át még akkor, amikor a Kolozsvári Egyetem Szegedre költözött, medikus volt, jött tanulni. Aztán elvette édesanyámat, itt ragadt. A képek mellett a zenét is nagyon szerették, gyermekkoromban gyakran utaztunk a fővárosba, az Operába. Igaz, melegítőben mentünk, mert szép ruháink akkoriban nem nagyon voltak, szegények voltunk, mint mindenki más.

Ebben a szobában ült mindig édesapám, ahol most ülünk, mindennap el kellett szavalnom egy verset. Akkor nem lelkesedtem, de mégis, talán ennek hatására is, magyar–német szakos tanár lett belőlem.

Aztán továbbvitték a vonalat az ön gyerekei is?

– Négy gyermekünk még albérletben született, de később, amikor saját otthonunk lett, akkor például a zongora átkerült hozzánk, de néhány képet is ott akaszthattunk fel. Persze zongoráztak, többen közülük zenei tagozatra jártak iskolába. Hárman mindenképpen nagyon közel kerültek a művészethez: Andris fiam az Ifjú Zenebarátok körébe járt, zenélt, Zsuzsa lányom képzőművészetet tanult, az ő szenvedélye az üveg lett, Kata lányom, a legkisebb, igaz, ő is képzőművészetet tanult, de színész lett. A festményekhez, a zongorához, az öt gyerekkel való élethez persze tér is kellett, egy lakás, amit akkor sem volt egyszerű megszerezni.

Újságíró segítségével költözhettek saját otthonba

Nem mondja komolyan, hogy a szocializmusban ennyi gyerekkel nem utaltak ki a nagycsaládnak lakást?

– Pedig így volt. Többször is próbálkoztunk, de hiába. Én akkor már írtam mindenkinek, a Délmagyarország szerkesztőségébe is. Innen keresett fel bennünket az albérletben Szőke Mária, majd elkezdett kilincselni a tanácsnál. Aztán bejött a klinikára, ahol azt mondták neki, hogy már hazaengedtek bennünket, pedig nem volt igaz. Az újságírónő olyan kitartó volt, hogy a lapban hirdetést adott fel, hogy megkeressen bennünket. Édesanyám vette észre a hirdetést, majd együtt bementünk a tanácsra. Hát ekkor utalták ki hatunknak a tanácsi lakást 1976-ban. Ekkor kerülhettek fel a festmények a falra, és szállítottuk át a szüleim zongoráját is.

Gondolom, hogy öt gyermeket még a rendszerváltás előtti évtizedekben sem volt egyszerű nevelni, de később elváltként egyedül maradt.

– Senkinek sem egyszerű az ilyen helyzet. Én úgy nevelkedtem, hogy tűrtem volna az idők végezetéig, de a kamaszodó gyerekeim egyszer megtalálták a legnagyobb lányom Nagy Ferónak írt levelének piszkozatát, amiben a gyengeségemre panaszkodik. Leültünk, megbeszéltük, s lényegében a gyerekeim javaslatára döntöttem a válás mellett. Ezt követően volt még egy házasságom, abból született a legkisebb, Kata. Ennek gyorsan vége szakadt. 1990-ben maradtam egyedül, akkor már öt gyermekkel. De nagyon szép emlékeim vannak ezekről az évekről.

Egyedül, munka, rohanás, boldogság

Régóta ismerem önt, kisgyermekek mellett, középiskolai tanárként is mindig ápolt, csinos és mosolygós volt. Hogy csinálta?

– Nem is tudom. Talán a gyerekek miatt is, nagyon jók voltak még kamaszkorukban is. Persze voltak gondok, főleg az egyik fiammal, de alapvetően jól kijöttünk. Nagyon jó munkahelyi közösségünk volt a Rózsa Ferenc Szakközépiskolában akkoriban, voltak barátaim.

– Ezt értem. De öt gyereket iskolába indítani, leckét ellenőrizni, főzni, mosni, vasalni. Közben egy középiskolában órákat tartani, ellátni az osztályfőnöki teendőket. Később igazgatóhelyettesként is dolgozott. Szóval hogy?

– Reggel ötkor keltem, tornáztam, elkészültem mindennel. Majd ezt követően keltettem a gyerekeket, akkortól már úgysem jutottam volna be a fürdőszobába. A közeli Juhász Gyulába jártak, nem kellett utazgatniuk, csak nekem, Újszegedre. Akkor még haza lehetett menni órák után, gyorsan takarítottam, amíg haza nem jöttek a gyerekek. Aztán leültek a leckéjükhöz, akkor volt időm dolgozatokat javítani, készülni az órákra, de még különórákat is tartottam, nyelvvizsgára készítettem fel. Amikor megkaptam a különórákért a pénzt, akkor mentünk bevásárolni.

A pénzt sem lehetett egyszerű beosztani.

– Mindig főztem, mert az olcsóbb volt. A távolabbi boltokba is elmentem, ha tudtam, hogy ott olcsóbb valami. A ruhákat a barátaim között cserélgettük, még babakocsit sem kellett venni, de én is mindig továbbadtam a kinőtt holmikat, ha már nálunk nem volt, aki felvegye. Nem panaszkodom.

Soha, egyetlen gyerek sem bosszantotta fel az iskolában sem

Naponta órákon át egy nagy iskolában dolgozott rengeteg gyerekkel. Ma már nehéz elképzelni, hogy egy cseppet sem merült ki, mielőtt a sajátjaival találkozott.

– Engem egyetlen gyerek sem tudott felbosszantani, nagyon szerettem őket. Ritkán kiabáltam, akkor is inkább elnevettem már magam. Azt nem mondtam, hogy nem fáradtam el. Rendszeresen előfordult, hogy az esti híradó közben még hozzám szólt valamelyikük, és nem válaszoltam. Gyakran elaludtam már nyolc-kilenc óra körül. Csak akkor nem, amikor még dolgozatokat kellett javítani.

2010-ben ment nyugdíjba. Figyeli az oktatással kapcsolatos híreket?

– Persze. Borzasztó a helyzet, sok régi ismerősöm már vágja a centit, hogy elmehessen nyugdíjba. Az iszonyatosan megnövekedett adminisztrációs feladatokra panaszkodnak, amelyeknek ráadásul semmi értelmét nem látják. A döntési szabadság hiánya is zavar sokakat. Most hallottam, hogy végre, legalább a béremeléseket az igazgatókra bízzák. Az érintettek meg dühöngenek, hogy olyan pici pénzt lehet szétosztani, pár ezer forintot, hogy nincs is értelme a differenciálásnak. Jó, hogy ezekből már kimaradok. De ez a minőségromlás nem most kezdődött. A rendszerváltás után megszűnt a szakfelügyelet, rengeteg gyereknek munkanélküliek lettek a szülei, de az oktatáspolitika sem segített valahogy. Lejjebb és lejjebb csúszott a színvonal. A kétszintű érettségi bevezetésekor egy angol szakos kollégám hibátlanul kitöltötte a német feladatlapot. Nem tudom, hogy hol lehetne elkezdeni, de évtizedek óta tart az oktatás színvonalának és a benne dolgozók felkészültségének a romlása.

Öt gyerek, öt pálya, ötszörös aggodalom

Most, hogy évek óta nyugdíjas, nem hiányzik a zsibongás?

– Azt gondoltam, hogy majd jönnek a békés évek, de szó nincs erről. Az újságírónő segítségével még 1976-ban szerzett bérleti jogot eladtuk, amikor felnőttek a gyerekek, hogy legyen a felnőtt életükhöz indulótőke. A nagyobb lányoméknak három gyerekük van, a férje Svédországban dolgozik, hogy boldoguljanak. Most a CSOK segítségével talán elindulhat az építkezés, de még ahhoz is hitelt kell felvenni. Ha közben még az építőanyag is drágulna, akkor nem tudom, hogy mi lesz velük. Andris fiam, aki zenével foglalkozott, kulturális vállalkozást indított a kapott pénzből, hogy a saját lábára tudjon állni. Nem úgy sikerült, ahogy tervezte, most egy informatikai cégnél dolgozik, így a zene csak a hobbija maradt. Árpi pedig tanyát vásárolt, gazdálkodni kezdett, vannak állatai is. Most a fiatal gazdák pályázati eredményeit várja tavaly óta. Mondjam még, hogy min izgulok még nap mint nap? A legkisebb lányom, Csorba Kata a Szegedi Nemzeti Színházban színész, miatta is izgultam sokat, talán most ő sínen van, amennyire ebben a szakmában biztonsággal lehet ilyet mondani. Aztán ott van Zsuzsa lányom, aki nagyon tehetséges, ő készítette megrendelésre a Reök-palota bejárati üvegeit, de nézzen körül, itt is talál azokból a darabokból, amiket készített. Zsuzsának az üveg a szerelem. Mivel diplomája nincsen, nem tud bekerülni kiállításokra, nem tud betörni olyan helyekre, ahol van értéke ennek. Pedig különleges technikával, keményen dolgozik. Hát ezekért a dolgokért izgulok naponta. Hol vannak a békés nyugdíjas évek?