Álarcosbál - négy Verdivel

Amikor az Álarcosbál szombat esti nagyszínházi bemutatója végén az énekesek és a karmester után halálfejes fekete pólóban színpadra lépett a produkciót rendező Bodolay Géza, a karzatról többen búzással adtak hangot nemtetszésüknek. A drámai tagozat vezetőjét nem rendítette meg az elutasítás, a nézőtéren viszont megfagyott a levegő, és hamar befejeződött az előadók ünneplése. Gyengébb opera-előadások sem generáltak eddig a publikumban ilyen erős ellenérzéseket.

Ha Kentaur tervezi a díszletet, az mindig garancia a minőségre. Ez az Álarcosbálra is igaz: a színpadkép izgalmasan ötvözi a hagyományost a modernnel. A színpad közepén felállított tükrös, forgatható fémszerkezet illik a gipszstukkós, fehér falakhoz és az antik bútorokhoz is. Bodolay az opera bostoni „verzióját" választotta, de nem ragaszkodott a 17. századhoz, meghatározhatatlan korban játszódik a darab. Az olajoshordókkal övezett akasztófadombon hullák – és a szerelem vörös rózsája. Pál Tamás Puccini-figurát csempészett a Bohéméletbe, Bodolay négy Verdivel operál. Ráadásul itt is utcaköveket szorongatnak a lázadók. Didaktikus megoldás az is: minden színpadi kézfogáskor felvillannak a nézőtéri fények, a város emlegetésekor pedig kimutatnak a nézőtérre. Tetszenek érteni, ugye? A koreográfiát jegyző Juronics Tamás megdolgoztatta a táncosokat: baljós fekete-fehér alvilági fantasyfiguraként kísértik végig az előadást.

Farkasréti Mária (Amelia) és László Boldizsár (Riccardo).
Fotó: Veréb Simon
A produkció erőssége a zenei megvalósítás. László Boldizsár újra meglepett: Riccardo szerepét fényes, erős hangon, biztos magasságokkal, muzikálisan, stílusosan énekelte. Farkasréti Máriával (Amelia) az operairodalom egyik legszebb szerelmi kettősét ihletetten, szenvedélyesen adta elő. A jeles szoprántól a Morro, ma prima in grazia tetszett legjobban. Kelemen Zoltán Renato szerepében hozta a tőle megszokott magas nívót: sötét, magvas baritonján különösen élvezet volt hallani a harmadik felvonásbeli áriát. A nadrágkosztümös, fontoskodó Oscart előbb Kónya Krisztina, vasárnap Nánási Helga alakította – mindketten sikert arattak. Az Ulricát életre keltő Magyar Szilvia különlegesen sötét, izgalmas, de kissé matt hanggal rendelkezik, a világosabb hangszínű Erdélyi Erzsébetnek negyedszázad múltán is jó szerepe a jósnő. A vasárnap bemutatkozó gárdából Udvarhelyi Boglárka okozta a legnagyobb meglepetést: ragyogó magasságokkal, drámai erővel énekelt. Geiger Lajos már a Simándy-verseny győzteseként meggyőzött: kitűnő baritonistává válhat. Bár hangja nem olyan fenyegetően sötét, mint Kelemené, Renato második áriáját okosan felépítve, meggyőzően énekelte, megérdemelte a hatalmas tapsot. A debütáló Csajághy Szabolcsnak egyelőre túl nagy falat Riccardo, hamar elfáradt, de becsülettel végigküzdötte az előadást.

Erőteljes, jó volt a kórus, a szimfonikus zenekar szombaton Pál Tamás dirigálásával karakteresebben, árnyaltabban játszott; Gyüdi Sándor vasárnap vadabb tempókat vett.

Egy kaptafára

Az operatagozat mindhárom bemutatója egy kaptafára készült ebben a szezonban: legalábbis abban az értelemben biztosan, hogy klasszikus darabokat modern rendezésben tűztek műsorra, a cselekményt más korba helyezték át és többé-kevésbé át is értelmezték. Nem a modernitás a probléma, az opera akkor maradhat életben, ha képes a megújulásra. A teátrum vezetésének azonban arra is figyelnie kellene, hogy ne azonos stílusú, az ötleteket megismétlő produkciók szülessenek. Nem szégyen tanulni másoktól, akik felismerték a régi mondás igazát – a változatosság gyönyörködtet –, ezért egymást váltják a modern és a korhű kosztümös előadások, hiszen sokféle ízlésű a közönség is.