Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs

Ez egy énregény, különleges kötet, amelyben Darvasi László örök társáról, alteregójáról, barátjáról, Szív Ernőről mesél. Meg sok mindenki és sok minden másról. Magányról, kincsről, szerencséről, hibákról, nagy kalandokról és kőkemény gyászról is. Húsz év munkája, tárcák füzetekbe, egy kötetbe sűrítve. De nem ám akárhogy, a tárcának ugyanis nem áll jól a kemény fedél, ahogy egy interjúban az író fogalmaz.

– A tárca nem él meg a könyvben, még a folyóirat is alig bírja el. A napilap, a hetilap az otthona, mert ahhoz másképp fordul az olvasó. A tárca csak akkor működik, ha igazán nagy író igazán mély szövegét látjuk belelobogni a lelkünkbe. Szóval ez nagyon nehéz. Nagyon sokszor éreztem furcsa csalódottságot, amikor egy-egy kedves tárcaíróm könyvben összesítve adta ki a munkáit. Nem lehet focipályán pingponglabdával focizni, mert nem oda való. Legfeljebb némi ravaszkodással lehet megoldani. Erre vállalkoztam, nem tudom, hogy nekem sikerült-e, de próbálkoztam. Majd eldönti az olvasó és a kritikus – mondja Darvasi László, aki abba is beavat, miért nevezi énregénynek a könyvet. – Az énregény a személyiség belső vidékein játszódó történeteket meséli el. Belső monológokról, belső látomásokról, belső képzelődésekről van szó, amelyek igazából mindig is kapcsolatot tartanak a külvilággal. Azért nevezem énregénynek, mert nagyon egyszereplős könyv lett, még úgy is, hogy Szívnek rengeteg ismerőse, barátja, alkalmi társa akad. Mindeközben azonban valahogy mégis mindig magányos – kezdi az író. – Ennek a könyvnek a magány az egyik alaptapasztalata. Rengeteget utazik ez az alak, és amikor az ember kiszakad az otthoni környezetéből, akár valóságosan, akár a képzeletében, szerintem mindig magányosabb lesz.

Darvasi László meséli el Szív Ernőt, a fordítottja nem valószínű, hogy valaha megtörténik.
Fotó: Karnok Csaba
Mióta befejezte a kötetet, azóta is jutott eszébe néhány új dolog: min kellett volna változtatni, mit lehetett volna beleírni még. – Én szeretem ezt a könyvet, húsz évig csináltam. Húsz év kellett ahhoz, hogy megtaláljam azt a formát, ahol a sok kicsi összeáll, és talán a nagy szerkezet illúzióját meg tudja adni nekünk. Most februárban nyílt meg előttem az út. Azt kezdtem érezni, hogy megvan a nagy hal. Már látom, ott csapkod, verdes a vízben, és csak ki kell húznom – meséli, és beavat, bár most Darvasi meséli el Szív Ernőt, a fordítottja nem valószínű, hogy valaha megtörténik. – A megosztottság egy érdekes helyzet. Szív és Darvasi segítik, kiegészítik egymást, néha van persze egy kis féltékenykedés, de alapvetően jó a helyzet. Elfogadják egymást, tudják, hogy egymásra vannak utalva, és hogy egymással a legjobb. Viszont mégis van bennem valamiféle karcoskodás azzal kapcsolatban, hogy Szív meséljen Darvasiról. Nem tudom pontosan megmondani, miért, de úgy érzem, ez már nem lenne rendben. Nem olyan régen csináltak egy párhuzamos interjút Szívvel és Darvasival. Ugyanazt kérdezték mindenkitől, például hogy ki hogy viselkedik a szerelemben. Szív Ernő esetében válaszoltam, mert az fikció, de a magam nevében nem. Az már magánügy – szögezi le. Szívről azonban mindent megtalálhatunk a könyvben, amit valaha tudni akartunk, de soha nem mertük megkérdezni, legalábbis a könyvajánló szerint.