Markulik Balázs: Néha a bringán jön az ihlet

Egykori kollégánk, [namelink name="Markulik Balázs"] szegedi grafikus megosztott első díjat nyert az idei ARC-pályázaton "Az év kulturális plakátja 2010" kategóriában. A győztes portréja.

– 2008-ban a Plakátok 2008 nevű pécsi plakátpályázaton már második lettem ezzel a munkámmal. S mivel az ARC kibővítette a repertoárját egy „Az év kulturális plakátja 2010" kategóriával, ezért úgy gondoltam, beadom ide is. Nem sokat gondolkoztam azon, hogy mit adjak be, mert tudtam, az utóbbi időben ez az egyik legerősebb munkám. Nagyon sok színházi plakátot csinálok több teátrumnak is, de mégis azt éreztem, ezt kellene újra beadnom. S mint kiderült, jól döntöttem. Nyáron beadtam, majd jött szeptemberben a visszajelzés, hogy nyertem.

– Mikor érzed, hogy erős egy rajzod?
– Szerintem körülbelül úgy és akkor, amikor te azt érzed, hogy erős egy írásod. Igazából nem tudom szavakba foglalni. Csak érzem. Ennél a plakátnál egyébként volt egy kerete a témának, meg volt adva, hogy miről kell szóljon.

Nem vagyok az a típus, aki szereti megmagyarázni a képeit.
Fotó: delmagyar.hu
Egyébként biciklizés közben jutott eszembe, hogy körülbelül mit akarok csinálni. Érdekes, hogy ezt kérdezed, egyszer én is ugyanezt kérdeztem Pócs Pétertől, a szakmai egyik jeles alkotójától, és ő is azt mondta, nem lehet igazából elmondani, megmagyarázni. Ha meg tudod magyarázni akkor biztos nem jó. Dolgozik az agyad, ötletelsz, és egyszer csak kipattan az, amit meg kell rajzolnod. Egyébként sem vagyok az a típus, aki szereti megmagyarázni a képeit. Vannak olyan megkeresések, amikor én is hihetetlen módon agonizálok, máskor meg könnyedén, pillanatok alatt eszembe jutnak a dolgok.

– Nem úszod meg ezt a bringázást...
– Jöttem haza a bevásárlásból s már s miközben tekertem, folyamatosan a témán gondolkoztam. Két kategóriára pályáztam: kultúra és kultúra valamint kultúra és gazdaság. S a kultúra szimbolikus fogalmain gondolkoztam. Egyébként ez a biciklizés nem olyan különleges, szerintem. Ha foglalkoztat a téma, akkor csak arra koncentrálok.

A győztes plakát.
– Beszéljünk egy kicsit máshogy a szakmáról! Ma már mindenhol logók, reklámok, plakátok láthatók az utcákon, de mégsem úgy, ahogy korábban. Minden túl direkt, túl egyértelmű, míg a rendszerváltás környékén egy jó plakátról beszéltek az emberek, megváltoztatta az utcaképet. Ma már szó sincs ilyenről.
– Egyet kell értsek. De ez nemcsak ránk, grafikusokra jellemző. Ugyanez igaz a zenére, vagy akár az újságírásra is. A számítógép elterjedése akaratlanul is hozott magával egy kókány réteget, aki azt mondja, tudok a számítógépen dolgozni, tehát grafikus vagyok. Most már eljutottunk odáig, hogy lassan újra tisztul a szakma: nem engedjük közel magunkhoz az amatőröket. Ami ellen nem tudunk tenni, az az árak.

A kultúra szimbolikus fogalmain gondolkoztam.
Fotó: delmagyar.hu
– Mennyire nehéz pénzzé tenni azt, amit csinálsz?
– Ez egy alkalmazott műfaj. Mindig a megrendelőn és rajtam múlik.

– Létezik magyar dizájn, magyar „arculat"?
– A rendszerváltásig egyértelműen volt. Most is van, csak sokkal jobban idomult a nemzetközi trendekhez. Vannak nagynevű alkotók, akik akkorra kialakítottak egy saját stílust, de ma már ez sem jellemző.

– Milyen technikával rajzolsz legszívesebben?
– Ceruzával, de mellette most az airbrush-sal kísérletezem, pontosabban újra felfedeztem, mert a pályán kezdetén használtam.

Lassan újra tisztul a szakma.
Fotó: delmagyar.hu
– A honlapodon portrékarikatúrákat is látni. Ez a műfaj mennyire népszerű? Régen, a Vasárnapi Délmagyarország kávé-konyak interjúi rendszeresen ilyen karikatúrákkal jelentek meg, de tudom azt is, hogy születésnapi ajándéknak is adtak már ilyen rajzot.
– Szívesen rajzolok ilyet is, ha felkérnek rá. Egyébként véletlenül jöttem rá, hogy tudom ezt csinálni: még a középiskolában egy lány osztálytársamat rajzoltam így le, aki persze megsértődött a rajzon. Nem akartam megbántani, és azóta is szívből sajnálom, hogy rosszul esett neki. De mit csináljak, voltak „adottságai" nagy hosszú orr, például. De akkor megtanultam, hogy elsősorban a hölgyek esetében óvatosan kell húzni a vonalat.

– Szerinted milyen a jó plakát?
– Vannak úgynevezett szabályok erre, de azokkal nem foglalkozom. Legyen egyszerű, világos, áttekinthető. S ha megnézed, akkor érezd azt, hogy nemcsak egyszerűen közöl valamit, hanem van mögötte valami tartalom is. Nekem kevés, hogy azt látom egy plakáton, hogy egy kiló karaj mondjuk 800 forint.

Vannak úgynevezett szabályok erre, de azokkal nem foglalkozom.
Fotó: delmagyar.hu
– Akkor is kritizálod magadban a kollégák munkáit, amikor mondjuk nem dolgozol?
– Sajnos igen. Mindent megnézek, elemzek, bár most már nem vagyok lázadó duhaj, akit egy rossz plakát, rossz reklám kihoz a sodrából. Néhány éve szabályosan rosszul voltam és fel voltam háborodva egy borzalmas munkán, ma már csak megvonom a vállam. De azt meg kell jegyeznem: sajnos sokkal több rossz plakát van az utcákon, mint a jó. Ebben persze az is benne van, hogy nagyon sok az expressz munka, számtalan esetben azonnalra kell dolgozni, ami nem jó. Mert ez egy gondolkozós szakma. Régebben egyébként teszteltem a megrendelőimet is, s többször megjegyeztem, szerintem nem az igazi a munka, ha lenne még egy napom, akkor még jobb lenne. A legtöbb esetben elfogadták már akkor, s nem is nagyon értették, mit lehetne még finomítani rajta. Ma már ezt sem csinálom, tudomásul vettem, ha annyi idő van rá, amennyi, akkor bele kell kalkulálni azt is, hogy nem biztos, hogy olyan lesz a munkád, amilyennek te szeretnéd.

– Szabadúszóként mennyire nehéz a dolgod?
– Nagyon, de nekem tökéletesen megfelel... (nevet) Szerencsére van egy olyan háttér mögöttem, aminek, pontosabban akinek köszönhetően megengedhetem magamnak, hogy így dolgozzam: a feleségem fix munkája, fizetése az alapja a családi költségvetésnek, amire én tudok rátenni. Szerencsére eddig még nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy gyakorlatilag ő tartsa el a családot. Több-kevesebb megrendelés mindig van, hála istennek eddig a több volt többségben. Mondjuk én valahol alkalmatlan is vagyok arra, hogy reggel nyolctól délután négyig dolgozzam. Van, hogy órákon át ülök a fotelban és látszólag nem csinálok semmit, de közben füstöl az agyam, és gondolkozom. Az ilyen munkavégzést sok vállalkozó, munkáltató egyébként nem érti, értette, szerencsére most már egyre több megrendelő van, aki elfogadja ezt.

Már nem vagyok lázadó duhaj, akit egy rossz plakát, rossz reklám kihoz a sodrából. Fotó: delmagyar.hu
– Ez azt is jelenti, hogy éjjeli bagoly vagy?
– Igen, a legaktívabb, legtermékenyebb időszakom az este nyolctól éjfélig, egy óráig tart. Tudnék, bírnék még tovább is fent lenni, de a srácok miatt fegyelmezem magam, és lefekszem, hogy tudjam őket reggelente ébreszteni.

– A falakon édesapád munkái lógnak. Egyértelmű volt, hogy követed őt?
– Most már visszanézve, igen, de fiatalon nem volt ennyire egyértelmű. Ugyanis fiatal bohóként autószerelő akartam lenni. Azt mondta, hogy csak az ő kedvéért próbáljam meg a felvételit az újvidéki iparművészeti középiskolába. Akkor egyébként már felvettek az autószerelői iskolába. Felkészített az öreg, sikerült is felvételi. Akkor mondta, no, akkor most, hogy mindkét helyre fel vagy véve azt csinálsz, amit akarsz, de én ezekkel a kezekkel nem mennék autószerelőnek. Így is lett. Azóta is hálás vagyok neki.

– Térjünk vissza az ARC-hoz! Mit kaptál ezért az első helyért?
– A kategória első díja 300 ezer forint. Hárman lettünk elsők, s végül a 100 ezer forintot sem kaptuk meg. Két oklevelet kaptam. Végül is egy szakmai, országos elismerés, csakhát az induláshoz képest... Egy kicsit ismertebb lettem, remélem, ebből valahogy tudok profitálni.

– S hol vannak ezek az oklevelek?
– Hú, nem is tudom. De megvan!

– Ezt nem mondod komolyan! A fürdőszobában egy sötétkék kétkapcsos táskában tartod...
– Nemrég költöztünk ide, s még minden dobozokban meg táskákban van.

– Oké, elfogadom magyarázatnak.