Megemlékezés Dr. Molnár Amáliáról, Málcsika néniről

Málcsi néni hitéről és szeretéről szólva…

Amikor elmegy valaki, úgy tűnik, mintha egy pillanatra megszakadna az Idő végtelen áramlása… aztán mégis újraindul, de egy sugár mégiscsak megakadt az Időből… és onnantól ennek a szálacskának az a neve, hogy Emlékezet… és ez az, amit ugyanúgy nem tudjuk megmondani, meddig fog tartani, amint az Idők végét sem szokás becsülgetni… Ámde annál a pontnál mégis van egy lehetőség a számításra… Létezik, egy mérhető, bár számmal ki nem fejezhető mérték: a kimért időnkben gyarapodott-e általunk a SZERETET ÖSSZEMENNYISÉGE, az erre teremtett világunkban? Molnár Amália ennél az időszál-megszakadásnál, a megállított végtelen pillanatban: elégedetten tekinthet körül, hagyott bőven maga után abból a SZERETET-ből, ami egyébként ebben a zajos és rohanó világban fogyatkozni látszik…

Talán nem túlzás a szegediek Teréz anyájának nevezni őt, aki, minél többfelé ajándékozta szeretetét, annál több maradt neki, áldásként osztogatni – figyelmével, simogatásával, értő élettanácsaival: gyermeknek, szülőnek, családja tagjainak, barátoknak, kollégáknak; bárkinek, aki hozzá fordult…

Egyetlen, egész életre választott szerelme volt hajadonkorában, akit elvitt a 20. századi történelem kegyetlen, vak végzete. Ő annyira hűséges maradt, hozzá, hogy mást nem is választott többé egész életében… Nemrégen volt, hogy megkereste a hajdanvolt szerelme sírját, valahol Ausztriában… Láttunk-e már hasonló igaz, élő példázatot? De talán regényekben se sokat olvastunk hasonlót… Inkább az a baj, hogy ilyenkor jövünk rá, esendő itt maradók, hogy mennyit kellett volna őt még meséltetni, nagyon szép és maradandó gondolatairól, emlékeiről…

Csupa hiány volt az ő magánélete – nem volt családja, nem volt gyermeke, nem volt mindennapjaiban társa. De ő mégsem ismert hiányt… Megfordította a dolgot és ő töltötte be mások életét… Talán neki volt a legnagyobb családja Szegeden… Málcsikát, Málcsi nénit említve nemzedékek sora csakis őrá gondol, az ő kedves, komoly, mégis huncutkásan mosolyos arcát látja maga előtt… Vajon ki tudná megmondani, hány olyan család van Szegeden, akiknek gyermekeit több generáción keresztül gyógyította Málcsi Doktor néni, sőt akik felnőttként is visszajártak hozzá, sokszor csak tanácsért, jó szóért, vagy csak azért mert szeretik.

Többnemzedékes, közeli baráttá vált család mesélte róla, hogy az Öreg néne őzikéje meséjének megtestesítője volt ő nekik; három gyermek és majd az ő három gyermekük is nála talált írt és kedves szót testi, lelki bajaikra… A felnőtt fiúk is gyakran őt kérdezték, mert kérdezhették – ő mindig tudta hová kell menni, kit kell hívni (Még talán ki sem találták a betegtájékoztatás kifejezést, amikor ő annak közvetlen és személyes gyakorlatát művelte)… és tőle mindenki a legjobbat, a legbiztosabb ajánlást kaphatta – elvárás nélkül… Mondanunk sem kell, hogy ugyanez, közvetlen hozzátartozóira, a Testvér gyermekeire is mennyire érvényes volt!

Neki „A Gyermek", vagyis minden gyermek a gyermeke volt, akit hozzá vittek el gyógyulásért, biztatásért, jó szóért. Emberközelben élt, de úgy hogy közelségével másoknak soha nem volt terhére. Megint csak a legmagasabb emberi és erkölcsi értelemben vett példakép lehet ő mindannyiunk szemében, a szerető testvéri gondoskodás dolgában. Nehéz és fájdalmas betegségében megosztotta otthonát vele és meglehetősen hajlott korában is ápolta testvérhúgát, Marikát, ameddig csak tehette.

Mi az, ami ennyi emberi pluszt, pozitív szeretetmérleget, lelki energiát, folyamatos érzelmi feltöltöttséget és véghetetlen reményt adhat valakinek 9 évtizeden át – ha nem a legmélyebb hit Istenben és általa az Emberben?!

A hittel élő ember példája ő, aki hitt a tudásban is… Feltehetően már fiatalon mindent tudott, ami másnak egy életre talán elég lenne, de ő egész életében tanult, képezte magát, újabb és újabb, maga által felállított követelményeknek is megfelelt: Elvégezte a hittudományi főiskolát is, jóval nyugdíjas kora után a tanárképző főiskola mentálhigiénés szakát, és valóra váltotta elképzelését, hogy még egy jótékonysági szervezetben is dolgozhasson. A máltai szeretetszolgálathoz szegődött el. Különös szeretettel szervezett tábort a Dr. Waltner Károly otthon súlyosan fogyatékos gyermekeinek. Orvosi hitvallását úgy fogalmazta meg, a róla szóló cikkekben, portrékban, hogy: alázattal kell szolgálni a beteget. Az alázat az emberi szervezetnek szól, ami bármikor produkálhat váratlan dolgokat, tudomásul kell venni, hogy ő az úr.

Az ő keresetlen, derűs szavait, még egy korábbi Délmagyar újságcikkből idézve, egy kicsit még közel kerülhetünk Málcsi Doktornéni finom, érzékeny lelkéhez:

„Egyik tanítványom kérdezte egyszer, mennyi pénzt kapok én a szülőktől, hogy ilyen kedves vagyok a gyerekekhez. Csodálkozva néztem rá. Hat saját gyereket szerettem volna, de a jóisten másképp rendelte, nem lett egy sem. Az édesanyák a megmondhatói: amint a csecsemőket ráfektettem a vizsgálóasztalra és föléjük hajoltam, kettőnk között elindult egy láthatatlan beszélgetés. Olyan volt az, mint az első szerelem, megérezte a szeretetemet."

Ez volt az a legfensőbb, isteni kegyelem, ami itt lent a földön az övé volt: a szeretetnek az a szintje, amiben szeretet és szerelem egyet jelent – és minden embertársunkkal megosztható… Hagyott itt bőven Málcsika belőle – csak emlékezzünk rá, erősen, hittel és mindörökké…

Pleskonics András