Pista bácsi a lábával gesztikulál

Idős bácsi ül a sparhelt előtt. Mellette egy vödörben tűzifa. Két lábfejével megragad egy fadarabot, beteszi a kályha szájába, lábával betolja. Mellette, az asztal alatt egy szódásszifon. Nekiül, egyik lábával nyomja, másikkal a bögrét tartja a vízsugár alá. A balástyai Katona István kéz nélkül él.

– 18 éves koromban, 1965-ben vesztettem el a kezeimet. Baleset volt. A traktor után mentem a barázdában. Este volt már, háromnegyed nyolc – tudom, mert akkor állt meg az órám. Megbotlottam. A rotátor elkapta és berántotta a bal kezemet. Tőből letépte. Próbáltam megtámaszkodni, ekkor kapta el a másikat is. Ha a barátom nem állítja meg a gépet, bedarál – eleveníti fel a borzasztó eseményeket a 62 éves Pista bácsi.

Azt vallja: mindig van remény.
Fotók: Schmidt Andrea
– Először öngyilkos akartam lenni. Nem lehet így élni, ez járt a fejemben. De mindig volt remény. Mit tudom én, az ember nem maga adta az életet magának, nincs is joga elvenni. Azzal biztattak, hogy műkezet kapok. Pestre kerültem, egy rokkantotthonba. Három évig éltem ott, Heidelbergből hoztak nekem műkezet – mondja. Mellényszerűen kellett felvennie a pneumatikus eszközt, amely 5 és fél kilogrammot nyomott. Nyáron iszonyatosan meleg volt, nem nagyon hordta. – A 80-as évek elején, amikor Tarjánban laktam, el is lopták a fáskamrából. Nem hiányzik. Az adott reményt, hogy a lábammal egyre több dolgot meg tudtam csinálni – meséli, közben lábfejét, lábujjait forgatva, morzsolgatva gesztikulál. Romos tanya szobájában ülünk: van háza a faluban, de néhány napra most kijött a szülői házba. Rudi és Bobi, a két kutya csahol az udvaron.

Boldog család

Főzni nem szoktam, azt a feleségemre vagy a nővéremre bízom – árulja el Katona István. Cigarettafüstbe burkolózva, sejtelmesen közli: nagyon szép a családja, van egy 21 éves, építőiparban dolgozó fia is.

– Öltözködni nem nagyon tudok, minden mást megcsinálok a lábaimmal. Levelet írok, rejtvényt fejtek: rákaptam a sudokura. A legnehezebb feladattal kezdem, a könnyűekkel nem foglalkozom – akár életfilozófiája is lehetne ez a mondat.

A mozdulatokat inkább ösztönösen sajátította el, bár a kórházban sok mindenre megtanították, hogyan fogja meg például a gyufát. Az öngyújtót is megtartja lábujjaival, szabályozza a lángot, fel is tölti, ha kell. – Hegesztettem, vágtam a vasat, amíg bírtam. Autót vezettem, volt egy Volgám a 80-as években – meséli. Átalakította: váltójára vaspapucsot hegesztett, így lábával tudott váltani. A kuplungot bal térdével, oldalt nyomta.

A tolókapát a lábával szereli Katona István.
Drága a benzin, ma már nem jár vele. A cigarettáról viszont nem bírt lemondani, egy dobozzal is elszív naponta. A következőképpen: az asztalon lévő cigisdobozt lábujjai közé fogva a földre teszi, felbontja, megrázza a paklit, hogy néhány szál kiálljon belőle. Visszateszi az asztalra, állát az abroszhoz nyomja, kivesz egyet.

Törökülésben ül, de egészen combközépig hajlítja vissza lábfejét. Nagyon hajlékony – mutatja, a nyakát is meg tudja vakarni vele. Egyensúlyérzéke is fantasztikus: jóval dereka fölé emeli lábát, ha az asztalra tesz valamit, egy lábon áll, de meg sem inog. – Nem hagyom el magam – mondja nevetve.

Friss a virág az asztalon, most szedte. Vetni való krumpli mellett ül. Van dolog. Előredől, cigarettára gyújt. Ropog a tűz a sparheltban. Élni kell.